Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. rész: Az erdei palotában

2013.09.30

 Karen Oveans a húszas évei közepén járt, de nem találta a helyét a világban. Mindig kívülállónak érezte magát, mind a szülőfalujában, mind a családjában. A faluban nem is volt csoda, hiszen a nagyapja betelepedett, és feleségül vett egy rossz természetű vénlányt, aki mellett kitartott végig. Két fiúk született. A fiatalabbik testvér lánya volt Karen. Neki magának volt két bátyja, és a nagybátyjának is csak fiai voltak. A falubeli fiatalok nem akartak vele barátkozni, főleg azért, mert a család szinte bezárva tartotta Karent. Ha valaki a közelébe ment, akkor a fivérei megjelentek, és kínos helyzetbe hozták.

Ezért nagyon gyűlölte a testvéreit, mivel a nyilvános megalázások miatt nem akadt egy barátja sem, vagy ha barátkozás színleltek vele, akkor csúnyán kihasználták. Ezért amint leérettségizett, egyetemre ment, ahonnan a lehető legkevesebbszer látogatott haza. Ezt egy rövid terminusra szakította meg, mikor kiderült, hogy az édesanyja rákos. Míg az asszony kezelése tartott, rendesen volt otthon, és segített az anyjának.

Persze az anyja azóta nem él,és neki nincs lelkiismeret furdalása, mert nem látogatja gyakrabban az apját és a fivéreit. Egyedüli nőként védelmezniük kellett volna, de ehelyett megalázták. Az egyetemen történelmet tanult, és most egy régiség kereskedőnek dolgozott, aki igen elégedett volt a munkájával, és megbecsülte őt. A lány számára kissé nehéz volt kezelni, hogy tisztelettel bánnak vele, és nem közösítik ki. A munkatársai nem voltak a legbarátságosabbak, de nem használták ki, habár az adósságaikat soha nem adhatták meg neki, mert soha nem engedett senkit a bizalmába, és gyengének sem mutatta magát senki előtt.

Éppen egy új megbízás céljából hárman utaztak a vonaton. Eredetileg csak Karen ment volna az eddig ismeretlen antik üzletbe, de a térségben túl sok volt a bizarr haláleset és eltűnés, ezért a főnökük két megtermett kollégáját is vele küldte. Karen most úgy érezte, mintha a bátyjaival utaznak, habár Josh és Alex soha nem akarta lejáratni vagy megalázni nyilvánosság előtt.

-          Pontosan miért kellünk ehhez hárman? – kérdezte Josh, aki inkább egyedül dolgozott.

-          Mert a főnök fél, hogy Karennek valami baja esik, de ő a legjobb tárgyalója. Elmegyünk felmérni a terepet, több szem többet lát alapon – felelte Alex.

-          Nem hiszi, hogy tudok vigyázni magamra – rázta meg a fejét Karen. – Egyébként nekem csak az nem tiszta, hogy miért nem mehettünk kocsival? – kérdezte.

-          Elég elmaradott vidék, nem engednék be a kocsit – válaszolt mogorván Josh.

-          Nekem itt valami nagyon bűzlik, és az nem a hátam mögött ülő pasi pólójára értem – mondta Karen, mire a két utazó társa a lány mögött ülő férfira vetett egy pillantást, és látták mennyire izzad.

-          Mindig jó szemed volt a részletekhez – állapította meg Alex.

-          Bosszantóan – kontrázott rá Josh.

-          A szülőfalumban alakult is egy ilyen klub, nyugodtan beléphetsz Josh – aztán elfordult, és a tájat nézte, ami kopár volt. Hasonló helyen nőtt fel, és emiatt nem is zavartatta magát. Kissé elbóbiskolt, majd arra ébredt, hogy a vonat megállt. A karórájára nézett, és látta, hogy még nem kellene ott lenniük. Azonban a vonat üres volt.

Egyedül volt, amitől ismerős fájdalom járta át a mellkasát, mikor gyerekkorában mindenki magára hagyta őt. A falubeliek mindig gonoszak voltak. Ez nem a szokásos érzés volt, hanem valami fenyegető veszély közeledtét jelző fájdalom. Különös módon a rossz előérzetei mindig helyesnek bizonyultak. Sürgető szükségét érezte, hogy megtalálja a munkatársait, és mihamarabb eltűnjenek.

Dudorászó hangra lett figyelmes. Nem tudta miért, a gyomra felfordult a hang vidámságától. Megragadta a csizmájába rejtett apró tőrt. A következő percben megpillantotta a túlságosan is vidám kalauzt, aki az utasok csomagjait kutatta át. Karen dühösen támadt rá, és szorította a kését a torkához.

-          Mi történt a többi utassal? – kérdezte idegesen.

-          A maga fajtája vitte el őket – vicsorogta a kalauz.

-          Mit ért ezen? – pislogott zavartan, mire a férfi megütötte, és ő elejtette a tőrét. Karen egy pillanatra megtántorodott, majd földre vitte a férfit.

-          Csessze meg, én tartottam az üzlet rám eső részét – kiabálta a férfi.

-          Miről beszél? – semmit sem értett a lány.

-          Pont olyan, mint azok a szörnyszülöttek. Itt laknak az erdőben. Kék a szemük, fehér a bőrük, éles a foguk és emberhúst esznek – mondta szitkozódva. – Még nem láttam egy asszonyukat sem, de mindig sejtettem, hogy léteznek.

-          Hol laknak pontosan ezek a bizonyos szörnyszülöttek? – kérdezte Karen. A szülőfalujában is sok gyerek nevezte így. Már el is felejtette, hogy mennyire fájdalmas volt ez a számára.

-          Az erdei palotában – felelte remegve, ahogy látta, amint a lány arca komorabb lett.

-          Hogyan vitték magukkal az utasokat? – remegett az idegességtől, mintha a látása is homályosodott volna.

-          Az ételben volt valami drog, amitől engedelmesek lettek. Mint a birkák úgy vonultak a vágóhídra – vicsorgott. Karen azt vette észre, hogy ismét a kezében volt a tőre, és nyakon szúrta a férfit. A meleg vér szinte simogatta a bőrét. Mikor felfogta, hogy mi is történt, hisztérikusan törölte a férfi kabátjába a vért. Ezután a vonat mosdójában kétségbeesetten próbálta megmosni a kezeit.

Ez az egész nem lehet igaz, ez csak egy rémálom. Nem ölt meg az előbb egy embert, míg a munkatársait sem rabolták el kannibálok. Hisztérikusan nevetett fel, mikor eszébe jutott, hogy a jegykezelő őt is kannibálnak nézte. A családjához képest még vegetáriánus is volt, hozzájuk képest nagyon ritkán evett húst, és akkor is csupán szárnyast.

Ebből az állapotból a kintről beszűrődő hangok zavarták fel. Hallotta, hogy járkálnak odakinn. Arról beszéltek, hogy a vonat felrobbantását elő kell készíteni. Hamar elhagyta a szerelvényt a lány, és a társai keresésére indult.

Nem kellett sok idő, míg rátalált a jegykezelő által említett erdei palotára. Nagy zsivajt hallott bentről. Hiába tiltakozott minden porcikája, hogy bemenjen, ő mégis belépett, hiszen a társait mégsem hagyhatta ott.

Belopózva az előcsarnokba, látta, hogy egy csapat férfi szórakozik a többi utassal. Olyan volt, mintha egy cirkuszi látványosság lenne az egész. Karen visszanyelte az öklendezési ingerét, és elkezdte a munkatársai utáni kutatást.

Igyekezett nem összetalálkozni senkivel, mindenki útjából kitért. Az egyik szobából sikoltozásra lett figyelmes. Nem tudta, hogy hány embert tarthatnak ott fogva, de egy próbát megért. Csalódottságára csupán hárman voltak benn. Egy kislány, egy fiatal férfi és egy lány, akinek a kezeit a plafonhoz láncolták, és a száját beragasztották. A férfi korbáccsal ütötte, míg a gyerek visított.

-          Énekelj a húgomnak! Hallod te haszontalan fehérnép! – ütötte tovább a férfi.

-          Énekelj nekem, kérlek! – mondta a kislány, akinek be voltak kötve a szemei.

-          Nem látod, hogy vak. Add meg neki ezt az örömöt! – mondta eszelősen a férfi, akinek a kék szemei igencsak tébolyultak voltak. Karen megsajnálta szerencsétlen nőt, majd a nagyobbik kését elővéve a férfira támadt, akit meglepett a megjelenése, így Karennek volt esélye megölni őt.

-          Énekelj! – zokogta a lány.

-          Rendben – nyelt nagyot Karen, és énekelni kezdett, bár igazán hamisan, de ez a gyereket nem zavarta. Megvillantotta a ragadozószerű fogsorát, majd igen hamar el is aludt. Ezután Karen eloldozta szegény megkínzott nőt, aki pánikszerűen menekült előle.

-          Nem akarlak bántani, segíteni akarok. Tudod, hogy hova vitték a többi rabot? – kérdezte kedvesen.

-          Te is közéjük tartozol – nézett rémülten Karen kék szemébe. – Olyan démon vagy, mint ők – húzódott távolabb.

-          Nem, segíteni akarok kijutni. Nem tudod, hogy van-e valami jármű itt, vagy valami, amivel el tudnánk tűnni? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára, mire a nő arcon köpte. – Rendben, akkor csinálj, amit akarsz – törölte meg az arcát, és sorsára hagyta az összevert nőt, akinek egyedül semmi esélye sincs, hogy megmeneküljön.

Karen nem szívesen hagyott senkit sem sorsára, de öngyilkos és mazochista sem volt. A társait kell megtalálnia, mielőtt lebukna, hogy ott van. A következő folyosón balra fordult, és azt vette észre, hogy ismét az előcsarnokban van. Ösztönösen a bejárati ajtóhoz szaladt, ami le volt láncolva. Halkan szitkozódott, miközben észre sem vette, hogy az egyik ott élőnek feltűnt, hogy ő nem tartozik oda.

-          Szép jó estét – üdvözölte a lányt, aki ijedten megfordult. – Csak nem eltévedt? – kérdezte nyájasan.

-          Igen, azt hiszem – nyelt nagyot Karen.

-          Jöjjön, kerítünk magának éjszakára valami segítséget, hogy hazataláljon, de előbb szeretném felvenni az adatait – lépett ki a fényre az a férfi, aki alacsony volt, őszes hajú. Kedvesen mosolygott Karenre, de a nőt mégis kirázta tőle a hideg. Olyan érzése volt, mintha egy öreg kéjenc lenne.

-          A társaimat kerestem, de nem találom őket – mondta uralkodva a remegésén.

-          A lerobbant vonaton voltak? Néhányukat elszállásoltuk. Jöjjön kedvesem! – intett. – Milyen lenyűgöző szeme van – meresztette rá a saját kék szemét.

-          Anyukámtól örököltem – felelte feszengve.

-          Kár – biggyesztette le. – Már nagyon régen hagyta el nő a kommunát – vezette egy folyosó szakaszra, ahol volt egy kis asztal. – Töltse ki ezeket! – tett elé egy lapot, amin már néhány rubrika be volt ikszelve.

-          Mit jelent, hogy „mozgó hús jérce alapanyag”? – nézett fel.

-          Maga nagyon ízletes falatnak tűnik. Legszívesebben csak magam fogyasztanám el. Meglepően nyugodt, annak ellenére, hogy nincs bedrogozva – kezdett el változni az arca, olyan disznószerű volt, az orrát kivéve.

-          Mi maga? – kérdezte erősen megszorítva a tollát, miközben el kellett ismernie, hogy valóban nem esett annyira pánikba, mint ahogy ez az abszurd helyzet megkövetelte volna.

-          Ragadozó, aki meg fogja enni magát – kapott a karmos kezével Karen felé, aki az apró tőrével a kezét az asztalhoz szegezte. Nem tudta, hogy miként csinálta, de nem is foglalkoztatta jelenleg ez a kérdés. A férfi csupán felszisszent a fájdalomtól, miközben csillogó szemekkel nézett a lányra, hogy hosszú idő után végre találkozott egy harcossal. Mielőtt a lány felé lendíthette volna a kezét, Karen hosszúkardja már el is vágta a nyakát. Karen hisztérikusan sikított fel, mikor megint csupa vér lett.

-          Monroe – térítette magához egy idegen és csodálkozó hang, mire rádöbbent, hogy hiba volt elvesztenie a lélekjelenlétét. Hamar felugrott, és menekülni kezdett, de az érkező férfi hamar elállta az úját. – Nem, nem mész sehova – vicsorgott a lányra, mire Karen átadta magát az önkívületnek. Nem ő vezette a saját testét, csak azt látta, hogy felemeli a kezét, és arcon üti a kékszemű férfit, akit nem is lát jól.

Mikor az idegen megtántorodott, ő futni kezdett. Mindig csodálkozott, hogy a nagyapja miért tanítja önvédelemre, egy olyan harcművészet által, amit a környezetében senki sem ismer. Mikor bántották érzelmileg, gyakran vágott vissza fizikailag, amivel súlyos sérülést okozott a falu fiataljainak. A nagyapja megtiltotta neki, hogy a tudását valódi veszélyhelyzeten kívül használja. Ha a kannibálnak tartott népség nem veszélyhelyzet, akkor nem létezik igazi veszély. Akárkivel találkozott, a vér miatt tudták jól, hogy ő ölte meg a társukat. A kabátjától ezért meg is szabadult, miközben a rajta lévő póló igazán kevésnek bizonyult. A karja libabőrös volt, fázott, miközben az adrenalin száguldott az ereiben.

Felidéződtek az elméjében olyan emlékek, amiket korábban nem is ismert. Kislány volt még, miközben a fivéreivel menekült egy erdőn keresztül. Az idősebbik bátyja Tyler küzdött meg az üldözőikkel, míg Samuel, a fiatalabbik bátyja próbálta biztonságba helyezni őt. Emlékezett egy férfira, aki utolérte őket, és el akarta ragadni őt, de Sam az arcába vágta a tőrét, így tudtak elmenekülni.

Ugyanaz a félelem járta át ismét, de nem volt védtelen gyermek, hanem egy felnőtt és erős nő. Most nincsenek itt a bátyjai, hogy védelmezzék.

*

A házban terjengő vérszag hatására a lentebbi szinten lévő szarkofág megmozdult, de nem is a vér volt, ami felkeltette a figyelmét, hanem a harcos, aki kiontotta a vért. Egy sötét hajú férfi kelt ki a sírból, miközben mélyen lélegzett a dohos levegőből. Azonban ezen keresztül is megérezte a harcos vérének illatát.

-          Ideje volt hazatérned Abraham – mosolygott elégedetten, majd elindult a fentebbi szintek felé. A ház lakói mind meglepődtek, hogy ébren látják. Ahogy mosolyra húzódtak az ajkai, mindenki megrettent.

-          Darius jól vagy? – kérdezte gyengéden az egyik nő, aki rettegett a férfitól.

-          Abraham visszatért, nem is lehetnék boldogabb – felelte meglepően könnyed hangon. – Miért üldözik? – tűnt el hamar a mosolya, mire megmutatkozott ismét a jókora heg az arcán.

-          Nem Abraham, akit üldöznek, hanem egy hús, aki a legutolsó szállítmányban volt, és nem hatott rá a kábító méreg – felelte a nő.

-          Nem, ő Abraham – rázta a fejét Darius.

-          Egy fehérnép tört be az otthonunkba, és gyilkolta meg több társunkat is – jelent meg egy fiatal katona, aki védelmezőként állt a nő elé.

-          Tévedtek – hagyta ott őket.

-          A herceg teljesen belebolondult Abraham árulásába – mondta a fiatal férfi, miközben a nő felé fordult.

-          Legjobb barátok voltak. Te még akkor kis gyermek voltál – simította végig a férfi arcát.

-          Tudom anyám. A hercegünk túlságosan is könyörületes volt azzal az árulóval szemben – nézett a sötét hajú férfi után.

-          Abraham öccse tehet az egészről, ő árult el minket, míg Abraham csak a fivérét gyászolta. A herceg csak túl keményen próbálta visszahozni a barátját, nem törődve azzal, hogy nekünk szükségünk lehet rá.

-          Szerencsére hazatért, és ez a lényeg – hagyta ott a nőt, hogy vadásszon a nőre, akinek élvezettel fog lakmározni a húsából.

*

Karennek fogalma sem volt, hogy merre megy. Habár a logikus gondolkodással már akkor felhagyott, mikor megölte a kalauzt. Azóta meg sem tudta számolni, hogy hány életet oltott ki. A keze a pengével szinte önálló életre kelt. A kard pengéjébe karcolt jel hirtelen felfénylett, amitől elvesztette az eszméletét.

A padlón feküdve tért magához, miközben egy dühös kék tekintettel találta magát szembe. A legnagyobb baj az volt, hogy nem most találkozott ezzel a személlyel, aki fölötte állt. A sötét rövid haja, a veszedelmes vonásai és a hatalmas termete még mindig a lány szemébe égtek, pedig már majdnem húsz éve találkoztak. A sebhelye élesen kirajzolódott, amit még Samuel ejtett a férfi arcán. A legfélelmetesebb mégis az volt, hogy azóta semmit sem öregedett a férfi.

Darius magához hívta Abraham kardját, ami ott volt a palotában, mire egy eszméletlen nő teste jelent meg előtte. Igaz, hogy nagyon szemrevaló teste volt az idegen leánynak, de ő mégis csak egy régi barátra számított. Nem ismerte a szép jelenést, de úgy tűnt a másik felismerte őt, amitől csak érdekesebb lett.

-          Mit keres nálad Abraham kardja? – guggolt le hozzá, miközben alaposabban megnézte a lány hihetetlenül szép kék szemét. Ahogy meglátta, hogy a színe a pupilla körül fehér lesz, hevesebben kezdett el verni. – A leszármazottja vagy – nem kérdés, csupán megállapítás volt. – Mondd el, hogy hol van! – parancsolt rá.

-          Soha – mondta rekedten. Darius nagy erőkkel visszafogta a dühét, és megragadta a lány pólóját, majd felemelte, hogy az arcuk egy vonalban legyen. Egy apró vágáson végig futtatta a nyelvét, mire felmordult a gyönyörűségtől.

-          Ahogy akarod, te jobb is vagy, mint Abraham – hajolt a lány nyakához, és mélyen magába szívta az illatát. – Hogy hívnak kedvesem? – lett lágyabb a hangja, miközben leeresztette a földre.

-          Menj a pokolba! – taszította el magától a férfit, és kezdett el ismét menekülni.

-          Finom falat lesz – húzta mosolyra az ajkát, miközben olyan öröm járta át, mint még soha életében. Határozott léptekkel ment a lány után, aki sikeresen védekezett az őrséggel szemben. Valahogy ráérzett, hogy merre is van Abraham és a családjának lakosztálya, ami üresen állt, mióta a férfi elhagyta a klánt. Igaz, a szobák le voltak zárva, csak a vérvonal tagjai léphettek be, aminek már csak Abraham volt az egyetlen ismert tagja. Másfelől sem volt szükség a helyre, mivel a törzsük tagjai igencsak fogyóban voltak. Azonban a lány felbukkanása mindent egész más megvilágításba helyezte a dolgot.

Karen idegesen követte a nagyapja által gyakran faragott szimbólumot, ami mindig megnyugtatta őt. A nagyapja is mindig ezzel jelölte meg a számára fontos dolgokat. Valahogy az üldözői nem merték követni erre.

-          Ostobák, zsákutcába szalad. Abraham lakosztálya előtt elkaphatjuk – hallotta meg, amit egyáltalán nem értett. Az egész más kérdés volt, hogy a nagyapja nevének említése idegességgel töltötte el. Megérkezett egy kétszárnyú ajtóhoz, amin a nagyapja kedvenc szimbóluma volt.

-          A fene – próbált benyitni, de az ajtó nem nyílt ki. Dühösen rácsapott a faragott szimbólumra, mire az egyik él megvágta a tenyerét. Ahogy a vére a kilincsre cseppent, az ajtó önmagától feltárult. Ő belépett, és bezárta az ajtót. Rettegett tőle, bejönnek utána.

*

Darius az embereit Abraham területe előtt találta őket. Mindannyian csodálkozva bámulták az ajtót, ahol a lány az előbb ment be.

-          Hol van? – kérdezte az embereit.

-          Bement oda – nyögte ki az egyik nagydarab férfi.

-          Abraham vére, mire vártatok? – vágta rá dühösen.

-          Abraham rokona? – rémültek meg.

-          Megkóstoltam a vérét, így biztosan állíthatom – bólintott, miközben mosolyra húzódott az ajka. Az emberei egy lépést hátráltak, miközben nem hittek a szemüknek. Darius ajkán egy őszinte mosoly volt, pedig évtizedek óta csak gúnyból vagy gonoszságból rándult meg az ajka sarka.

Nem foglalkozva az embereivel, eltűnt a szemük elől, hogy a rejtett ajtón közelítse meg a lakosztályt, amit még régen Abraham öccse mutatott neki. Karen közben idegesen kereste elő a telefonját a zsebéből, és tárcsázta az egyetlen ember telefonszámát, aki választ adhat a kérdéseire.

*

Abraham Oveans éppen a szőlőskertjében tevékenykedett, mikor rossz érzéssel töltötte el valami. Váratlanul ismeretlen dallamot hallott, hirtelen érte a felismerés, hogy ez Karen csengőhangja. Mivel az egyetlen lányunokája sohasem hívta, csak növelte a rossz előérzetét. Ahogy meglátta a hívásazonosítót, rögtön fel is vette.

-          Karen.

-          Nagyapa nagy baj van – mondta rettegve a lány. – A vonatot, amin utaztam eltérítette valami kannibál banda. Egy Darius nevű fazon a te nevedet emlegeti – hadarta idegesen.

-          Hol vagy most? – kérdezte halálra váltva Abraham.

-          Valami erdei palotában – nyögte fájdalmasan. – Egy szobában, ami úgy néz ki, mintha a relikviáidat gyűjtötték volna össze. Mi a fene folyik itt nagyapa? Mi közöd van ezekhez az állatokhoz? – akadt ki. Abraham nem is csodálkozott ezen, mivel Karen túl kedves és jólelkű volt az őseihez képest.

-          Maradj abban a szobában. Gondolkodj róla, hogy végig legyen egy apró vérző seb rajtad. Megyünk érted – dobta el a nála lévő eszközöket. A vér megfagyott az ereiben, mikor meghallotta Karen sikolyát. – Karen, kicsim mi történt? – kérdezte idegesen. – Karen könyörgöm, szólalj meg!

-          Milyen jó ismét hallani rólad Abraham – hallotta meg a hajdani legjobb barátja hangját.

-          Nehogy hozzá merj érni! – mondta fagyosan Abraham.

-          Ki neked ez a lány? – kérdezte Darius.

-          Hagyd őt békén! Ő a legdrágább kincsem. A régi idők emlékére tedd meg azt a szívességet, hogy békén hagyod! – lett kétségbeesett Abraham hangja.

-          Elárultál Abraham. Vedd úgy, hogy a lányért cserébe megbocsátottuk az árulásod – nyomta ki a telefont. Abraham még percekig ordított az unokája után. Remegve tárcsázta a fiatalabbik fiát.

-          Igen apa? – kérdezte Tyson.

-          Emlékszel mikor mesélte a múltamról? – kérdezte idegesen.

-          Miért? – lett rossz érzése.

-          A múltam egy mocskos része elkapta Karent. Kevés esély van rá, hogy épségben haza tudjuk hozni. Szólj a fiúknak, hogy fegyverkezzenek fel alaposan! – azzal kinyomta.

*

Karen nem tudta, hogy mennyi idő telt el mióta Darius betört a lakosztályba, aminek állítólag biztonságosnak kellene lennie. A teste fájt, ahogy a férfi megerőszakolta, és a kényét töltötte rajta. Többször nyers húst etetett vele, aminek az ízét nem tudta semmihez sem hasonlítani. A férfi teljességgel taszította, hiába próbálta a lány számára élvezetessé tenni.

Dariust dühítette, hogy a lány könnyfoltos arca. Hiába tett volna meg mindent Karenért, aki teljességgel lenyűgözte. A teste gyönyörű volt, a haja lenyűgöző volt, ahogy legyező alakban szétterült a feje körül. A színét nem tudta volna meghatározni, egyszerre volt szőke és vöröses árnyalatú.

-          Kedvesem mondd meg, hogy mivel tehetnék kedvedre? – kérdezte Darius, miközben megsimogatta az arcát.

-          Engedj el! Engedj haza engem, és az utasokat! – mondta határozottan.

-          Néhányuk már nem él, szerinted honnan volt a hús, amit veled etettem? – feküdt ismét a nőre.

-          Szemét – ütötte meg dühösen. Próbálta újra és újra megütni, mire a férfi lefogta a kezeit, és az ágyhoz szegezte. – A nagyapa és többiek ezért elintéznek téged.

-          Nézz rám! Van fogalmad, hogy ki is valójában a nagyapád? – nézett Karen kék szemébe.

-          Abraham Oveans szőlőt termel, és gazdálkodik. Eltemette a feleségét, és azóta az utódaiért él – mondta dühösen. – Mit látsz ebben olyan elítélendőnek?

-          Abraham és én ugyanannyi idősek vagyunk. Ő két hónappal hamarabb született, mint én – próbálta megcsókolni a lányt, aki dacosan elfordította az arcát, mire a férfi a nyakát kezdte el nyalogatni és csókolgatni.

-          A harmincas éveid közepén, ha jársz. A nagyapa túl van a nyolcvanon – próbálta megrúgni.

-          Istenem, tökéletes vagy. Harcias és tüzes, imádom az egész lényed – hajolt a lány egyik mellére, és gyengéden szopogatni kezdte. – Csak egyszer próbálj meg szeretkezni velem! – kérte kedvesen.

-          Nem, egy rohadt állat vagy. Soha nem hódolok be neked – fogadta meg.

-          Abraham nem beszélt a kolóniánkról? Nem vagyunk emberek Karen – lett elkeseredett a hangja.

-          Mik vagytok, ha nem emberek? – nézett veszedelmesen a férfira.

-          Te kannibálnak nevezel, de nem vagyunk, mert nem a saját fajtánkat esszük. Abraham az egyik legjobb katonánk volt, és a legjobb barátom is. Egészen addig a csúnya esetig – sóhajtott mélyet, és engedte el a lány kezeit.

-          Milyen csúnya eset? – takarta el a melleit.

-          Abraham szülei beteg húsú embert ettek, és meghaltak. Az öccsével ketten voltak. Tyson beleszeretett az egyik emberbe, akit eledelként hoztak ide. Meg akarta menteni őt, de a lány elárulta, mire meg kellett büntetnem a pimasz fehérnépet, mire Tyson a lány megmentésére sietett. A kommuna vad tagjai mindkettőjüket megölte, mire Abraham megharagudott mindenkire, mivel az öccse volt az egyedüli rokona. A kommunából, akit ért megölt. Én állítottam meg, és ő ekkor elhagyott minket. Éveket töltöttem azzal, hogy hazahozzam, de nyomát vesztettem. – simított végig a vágáson az arcán, amit Samuel ejtett. – Szinte beleőrültem a tudatba, hogy elvesztettem őt.

-          Nem hiszek neked – ellenkezett Karen.

-          Akkor mutatok valamit – állt fel a lány csípőjéről, majd az egyik fiókban kutatott. Karen végignézett a meztelen férfi testén. Mekkora kár, hogy tébolyult és kannibál. Ha valahol csak úgy találkoztak volna valahol, akkor el tudna tőle olvadni, ha csak ránézne. – Itt van néhány kép Abrahamről és rólam, mikor még a nagyapád itt élt – nyújtott át néhány képet, amik fekete-fehérek voltak, de Abraham és Darius alakja így is jól kivehető volt.

-          Photoshop – adta vissza a képeket.

-          Magad is érezted, hogy nem vagy átlagos. Szereted a húst, nem bánod, ha nincs rendesen megfőve az étel. A zöldséget és gyümölcsöt nem szereted igazán – felelte elmélkedőn.

-          Tisztázásképpen, csak szárnyas húst eszem, abból is főleg csirkét, jól átsütve. Szeretem a zöldségféléket, és a gyümölcsöket is szívesen eszem. A bátyáim valóban nagy húsevők, de én nem nagyon hasonlítok hozzájuk, hiába az én vércsoportom az egyedüli, ami szerint tömény húsevőnek kellene lennem – oktatta ki a férfit.

-          Annyira hasonlítasz Abrahamre – mosolygott Darius.

-          Ez nem igaz. A nagyapához képest én szórakozott és ügyetlen vagyok. Túl sokat hibázom, és a nagy bajom, hogy tartozni akarok valakihez még akkor is, ha a világ nem fogad el – ült fel, és takarta el magát a takaróval.

-          Hidd el, Abraham is pont ilyen volt. Mellette annyi mindent megtettem, amikre gondolni se mertem. Igazi vezéregyéniség volt, és harminc évig védte mindenkitől az öccsét, de aztán hibáztam, és elvesztettem a bizalmát – mondta szomorúan.

-          Ha az együttérzésemet keresed, akkor csak egy diliházba szerezhetek neked beutalót – mondta morcosan Karen.

-          Valóban, de a kis kézi masinádnak hála, hamarosan itt lesz. Addigra még az is előfordulhat, hogy megfogantál a gyermekünkkel. Mi egy fajba tartozunk, akármit is gondolsz. Ha nem akarod tudomásul venni, hát legyen, de akkor is az asszonyommá tettelek, ha tetszik, ha nem – ült le a lány mellé, és simította végig az arcát.

-          Mit kell tennem, hogy elengedj? – kérdezte eltökélten a férfi szemébe nézve.

-          Szeretkezz velem csak egyetlen egyszer! Élvezz el, míg velem vagy – csókolta meg gyengéden, mire Karen megpróbált visszacsókolni.

-          Akkor elengedsz? – kérdezte reménykedve, habár egyáltalán nem volt ínyére az ötlet, tekintve, hogy a férfi egész lénye taszította.

-          Igen, utána szabad mozgásteret adok neked – ígérte meg. – Ha beleegyezel, akkor csókolj meg önszántadból!

-          Nem tudom biztosan – bizonytalanodott el.

-          Szeretkezz velem úgy istenigazából, és ha akkor is el akarsz menni, nem tartalak vissza – tűrte a lány arcába lógó tincseit a füle mögé. – Nem erőltetek semmit többé, akkor érintelek meg ezentúl, ha te is akarod. Azonban míg nem teszed meg, amit szeretnék, addig nem engedlek el az otthonomból – adott könnyed csókot a lány homlokára.

-          Nem tudod elérni, hogy szeresselek – rázta meg a fejét.

-          Tudom, túlságosan is olyan vagy, mint Abraham. De én makacsabb vagyok nálad kedvesem – mosolygott ördögien Darius, amitől normál esetben Karen elolvadt volna, már-már majdnem elhitte, hogy a férfi normális, de hamar észbekapott, és elfordította a fejét.

Darius már mosolyogva kommentálta volna a lány viselkedését, de a földszintről hatalmas hangzavar ért el hozzájuk. A férfi idegesen húzta magára a nadrágját, és hagyta el a lakosztályt. Karen felkelt az ágyból, és kezdett el ruha után kutatni. Azonban csak férfiruhák voltak a szekrényben. Nem törődött vele, elkezdett felöltözni. Ahogy meglátta a combján a rászáradt vért, düh járta át a pólusait, nem volt benne meg a megbocsátás csírája, mint az előbb. A férfi galádul elvette az ártatlanságát, emberhússal etette, elrabolta és kényszeríteni akarja, hogy szeresse őt.

Már tudta jól, hogy hibát követett el azzal, hogy egyedül jött ide, de az, hogy magára hagyja a társait, a természete ellen vallott. Nem hitte el a kalauznak, hogy valóban kannibálokról van szó. Egy övvel összehúzta magán a kissé bő nadrágot, majd magához vett néhány fegyvert és elhagyta a lakosztályt. Az egész épület csendes volt, valószínűleg már nem élnek a foglyok, ezért nem is kezdett utánuk kutatni. A hangzavart követte, amivel leért az előcsarnokba, ahol a családja férfitagjai küzdöttek a kannibálok ellen. Eddig ő volt a családja békeszerető tagja, aki mindig elkerülte a harcot, de most egy rövidkardot gondolkodás nélkül az egyik támadó mellkasába mártotta, aki felé rontott. Ahogy Darius meglátta a lányt gyilkolni, tudta jól, hogy soha nem fogja elengedni őt. Éppen felé kapott volna, mikor Karen a családjához szaladt.

-          Hála az égnek, hogy jól vagy kicsikém – ölelte magához Tyson a lányát.

-          Azt hiszem, jól vagyok – szorította erősen az apját.

-          Tyler, Samuel vigyétek el innét a húgotokat. Jelezzetek, mikor biztonságban lesztek – utasította őket Abraham.

-          Nem viszitek őt innen sehova – mondta veszedelmesen Darius.

-          Ő az unokám, nem tartozik ide – felelte Abraham.

-          Valamikor közénk tartoztál. Együtt nőttünk fel Abraham, ez nem jelent semmit? – kérdezte idegesen Darius.

-          Hagytad, hogy megöljék az öcsémet. Nem törődtél az állítólagos barátságunkkal. Nem gondoltad komolyan, hogy segítesz felnevelni őt. Most az egyik unokámat is el akarod venni tőlem. Nagyon remélem, hogy nem bántotta senki – mondta dühösen.

-          Az asszonyom lett, senki nem mer hozzá érni a palotában – fűzte keresztbe a karjait a mellkasa előtt.

-          Te nyomorult – borította el düh az agyát, és a régi ismerősre támadt. Mivel Abraham megtagadta a népe korábbi életformáját, sokkal öregebbnek tűnt, mint Darius, habár a tényleges koránál sokkal fiatalabbnak látszott. Mint egy megvadult bika rontott a régi ismerősnek, aki viszont könnyed mozdulatokkal tartotta vissza őt. Abraham nyögve vette tudomásul, hogy máris kikapott, és Darius kést tartott a torkához. A ház lakói érdeklődve figyelték, hogy a hercegük megöli végre az árulót, vagy sem.

Karen tudta jól, hogy Darius nem akarja megölni a nagyapját, hiszen ugyanolyan szomorú volt az arckifejezése, mint mikor mesélt a régi időkről. Azonban ő volt a vezér, és a népét meg kell védenie a támadásoktól. Hiába nem volt boldog élete eddig nem tudta hagyni, hogy a családjából valaki a szeme láttára haljon meg. Elég trauma volt számára, hogy látta haldokolva az anyját, aki az egyedüli volt eddigi életében, aki gyengéd szeretettel szerette őt.

Összeszedte minden erejét, és teljes testsúlyával Dariusra vetette magát. Ettől persze mindenki meglepődött, legjobban a lány rokonai. Mielőtt Darius reagálhatott volna, Karen megcsókolta, amitől a férfi elengedte a tőrét, és a kezeit a lány derekára tette.

-          Szóval ez a válaszod? – kérdezte elérzékenyülve Darius.

-          Hajlandó vagyok megtenni, amit kérsz tőlem, de meg kell ígérned, hogy a családomnak nem esik bántódása, másfelől hagysz időt meggyógyulnom, hiszen amióta csak találkoztunk, te és a néped bántottatok engem – mondta szomorú hangon a lány.

-          Rendben kedvesem, a kedvedért bármit. Elmegyek érted, és akkor nem tarthatsz távol magatoktól – simított végig a lány hasán. – Ha neki bármi bántódása esik, ez alku semmissé válik, és minden rokonod meghal – mondta fenyegetően.

-          A munkatársaim hol vannak? – kérdezte reménykedve.

-          Veled utaztak a vonaton? – kérdezte Darius.

-          Igen – bólintott Karen.

-          Halottak – mondta kegyetlenül a férfi.

-          Értem – állt fel a férfiról, és tért vissza az apjához. – Akkor gondolom, valamikor találkozunk, hogy rendezzük a dolgainkat – azzal a családjával elhagyták palotát.

-          Viszlát hamarosan kedvesem – mondta halkan Darius.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

:O

(G, 2013.09.30 21:19)

Huh...
először is köszönöm a köszöntést.
másodszor: huh...
hát lehidaltam rendesen. A vámpírok oké, szívnak vért és embert is ölnek, de a kannibalizmus... oké, tudom, hogy másik faj...
Nem tudom, hogy fogom megszeretni Dariust, mert a megerőszakolást én nem hiszem, hogy el tudnám felejteni.

Nagyon kiváncsi vagyok, hogy fogod kikeverni a párost a slamasztikából és megszerettetni őket.

Meg, hogy hogyan értek oda olyan hamar a családtagok, akik nem igazán kedvelik Karent. Van valami mágiájuk, amit Karen még nem ért? Milyen lények ezek?

Várom a folytatást és köszönöm, hogy eszedbe jutottam :)

Ui: Drakliák mikor várhatóak? :D

Re: :O

(LAOM, 2013.09.30 21:38)

Szia :)
Nah, mondtam, hogy kivághatja a biztosítékot :) Igen, ők egy másik faj, ami még nem teszi elfogadhatóvá az étrendjüket, de dolgozom rajta, hogy megjavuljanak. Azonban végig gondolva, rémálmom volt, ami innen is látszik, hogy enyhén volt bizarr.

A következő fejezetben nagyon úgy tűnik, hogy Darius észhez tér, és nagyon pedálozik.

A család tagjai nem értek oda gyorsan, mivel nem voltam olyan brutális, hogy részletezzem Karen megerőszakolását, mégis ott volt az is, hogy napokat töltöttek ágyban, mire megérkezett a felmentő sereg. Másfelől igen vannak képességeik, amiket még meg kell emésztenie a testvéreknek, de erről később.

Egy drakliák rövid történet várható, csak még nem döntöttem el, hogy Kyle-Lily, Lane-Tony vagy Alison-... történet lesz-e. Ezek mind meg vannak kezdve, de míg biztosan be nem fejeződik, nem teszem fel. Kissé túlzsúfoltak a napjaim, szóval sorry.

Köszi, hogy írtál jól esett :) Remélem azért tetszett :)