Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Anyai szeretet

2010.05.01

Bús tekintetű férfi meredt a messzeségbe, miközben többen félve tekintettek rá. A férfiból sugárzott az erő, és a közelében tartózkodókról lerítt, hogy csupán szolgák, és gyengék urukhoz képest. A férfin látszott, hogy már nem fiatal, jó pár évet megélt, mégis az arca nem volt öreg, csupán néhány ránc kezdte ki egyébként szép vonású orcáját. Rövid fekete hajával a pajkos szél játszott, míg fekete szemeiből üresség sugárzott. Olyan volt, mint aki magában zokog, mintha elvesztette volna az élete értelmét, ő volt Ajtony a keleti kontinensek ura, akit szinte mindenki félt.

Nem mindig volt mogorva természet. Habár életében mindig arra nevelték, hogy legyen kemény és szigorú uralkodó, aki nyugodt és gazdag életet biztosít majd a népének. Azonban egy napon találkozott egy lánnyal, aki megváltoztatott mindent. Jóval alacsonyabb származású volt a királynál, mégsem félt tőle, és egyenlő félként beszélt a férfival, aki életében először érezte azt, hogy élőlényként tisztelik, és nem a hatalom eszközeként félik. Hamar beleszeretett a törékeny külsejű lányba, aki viszonozta az érzelmeit, de a tanácsadók rövid időn belül eltűntették a király mellől. Sokáig fogságban tartották a lányt, akivel így sakkban tarthatták az uralkodót.

Majdnem egy év telt el, mikor rátaláltak a lányra, de akkor már késő volt. A teste reménytelenül legyengült, megkínzott teste nem volt képes regenerálódni magától, de akkor sem hunyt ki a szeméből a küzdeni akarás. Valamiért élni akart, amit senki sem érthetett. Ajtony a legjobb kuruzslókat és javasasszonyokat hívatta kedveséhez, akit a legnagyobb biztonságban őriznek azóta is.

Mindeközben az utcán egy tizenöt éves fiú sétált, aki éppen azon gondolkodott, hogyan szerezhetne magának némi élelmet. Nem régiben lépte át a főváros kapuját, ahol azt remélte, hogy megtalálja a gyökereit. Mióta az eszét tudta, az utcán élt egyedül. Soha nem volt olyanja, mint család vagy barátok. Hamar megtanulta, hogy a világ kegyetlen, és az élet nehéz. A világnál és az utcánál csupán a királyt tudta kegyetlenebbnek elképzelni, aki nagyon hamar ítéletet hozott problémás ügyekben, és mindenki tudta, hogy ez általában minden részvevő halálával végződött.

Aki ránézett a fiúra rögtön láthatta, hogy nem volt könnyű élete. Elég vékony volt, de mégis izmos. Élénkvörös haja volt, és egy zöld szeme, míg a másikra még kisgyermek korában megvakult. Okos gyerek volt, aki már számtalanszor elhatározta, hogy kemény lesz, mégsem tudta tehetetlenül nézni az igazságtalanságot, vagy a gyengébbek szenvedését. Számtalanszor került bajba életében, de mindig ügyesen kimászott a balhékból, hogy csak kisebb karcolásokat szerzett. Igazából nem emlékezett rá, hogyan vesztette el a bal szemét, de az biztos, megsérült valamikor.

Egy öregasszony gondozta kisgyermekként, de egyedül maradt nagyon hamar. Egyetlen állandóság az életében, hogy álmaiban egy fiatal vörös hajú nőt látott, aki külsőleg nagyon hasonlított rá. A nő kedvesen mosolyogott rá ilyenkor, és kitárt karokkal szólongatja magához. A fiú persze menne, de ahogy közelebb lép a tüneményhez, az egyre távolabb kerül mindig tőle. Igazából reménykedett benne, hogy a nő létezik, és nem csak a képzelete szórakozik vele úgy, hogy ilyen képet kreál álmában. Ő így képzelte el az édesanyját, akinek a mosolya a legfagyosabb szívet is képes megolvasztani. Mindemellett sok egyéb furcsaság is történt vele, főleg mikor kihozta valaki a béketűréséből, mivel ilyenkor minden lángra kapott körülötte. Másik érdekes dolog az volt vele kapcsolatban, hogy a tűz egyáltalán nem bántotta a bőrét, sőt egyenesen szerette, miközben a lángnyelvek nyaldosták az ujjait.

Ezért is kerülték sokan, hiszen ki akarna egy boszorkánysággal foglalkozó fiúval barátkozni. Nem volt igazi neve, mivel senki sem nevezte el őt kiskorában, az öregasszony is csak „Gyermeknek” nevezte, mint valami magasztosabb lényt. Azóta ez a névtelenség probléma is megoldódott, hiszen a tömeg Damonnak nevezte, ezzel is utalva, hogy szerintük démoni ivadék lehet. Több alkalommal az egyik vallási vezető megpróbálta kiűzni belőle az ártó szellemeket, de mindhiába. Egy ilyen ördögűző alkalommal, ismét látta a titokzatos nőt, aki mögött egy hatalmas vár rajzolódott ki. Ez volt az első alkalom, hogy ébren is látta az asszonyt, ami eléggé zavarta is. Még aznap, mikor sikerül megszöknie, szerzett néhány pergamentekercset, amire elkezdte lerajzolni a látott képeket. A kastélyról kiderült később, hogy a fővárosban a királyi vár az, mire összeszedte a cuccát, és elhagyta a vidéket, ahol eddig élt. Senki sem tartotta vissza, nem voltak barátai, szóval egy pillanatig sem habozott, mikor átlépte a városhatárt.

Most itt van a fővárosban, ahol nem ismert senkit, de nem is baj, hiszen nem félve néz rá mindenki. Habár most idegen, és így csak egy fokkal kellemesebb az emberek pillantása. Ahogy meglátta a királyi várat, jól tudta, hogy ezt látta a nő mögött. Egy jelnek tekintette, hiszen most jár először a fővárosban, és a kastélyt is először látja teljes valójában. Most igazán kezdett hinni abban, hogy a nő valóság, az első ember, aki mosolygott rá. Meg kell találnia, hátha ő tudja, hogy ki is ő. Mi van, ha a nő csupán a képzelete szüleménye? Nem az nem lehet, hiszen a kastély is valóság. Már gyerekkorától érezte, hogy valami mágikus erő lengi körül, amiről nem tud semmit, és a környezete is retteg tőle.

Ahogy így elmélkedett, észre sem vette, hogy véletlenül nekiment egy nagydarab férfinek, aki nem volt boldog az ütközéstől. Damon számára furcsa volt, hogy amint meglátta őt, nem kezdett el félni tőle. Ettől a tudattól, boldogság öntötte el a szívét, hiszen valóban egy új fejezet kezdődik az életében.

- Mi az, nem látsz? – kérdezte mogorván a baleset szenvedő fele.

- Elnézést, nem jó a térlátásom egy szemmel – felelte a szemkötőjére mutatva.

- Csak nem valami kalóz vagy? – kérdezte rosszat sejtve, amitől Damonnak megint rossz kedve lett, hiszen most meg bűnözőnek nézik.

- Ostoba baleset – legyintett.

- Hadd halljam, kalóz vagy, vagy sem? – lett ingerültebb.

- Nem vagyok – állt ki magáért, és tűnt el a kedvesség a hangjából. – Soha nem is utaztam hajón, így nem is lehetek kalóz – mondta eltökélten.

- Tudod te, hogy kivel beszélsz? – kérdezte dühösen.

- Nem, mert még csak most érkeztem, és pontosan ezért nem akarok balhét. Elnézést kértem, és ezzel zárjuk is le a dolgot! – kezdte elveszteni a türelmét.

- Ezzel még nincs rendezve, megtámadtál egy katonatisztet – emelte fel a karját, hogy lesújtson méretes öklével a fiúra, aki nem hagyta magát, és ő ütött előbb. Mindenki legnagyobb megdöbbenésére, a férfi eldőlt.

- Láttátok ezt? Lothart legyőzték – hallotta a háta mögül a tömeg csodálkozó hangját, majd hamarosan újabb katonák jelentek meg, akik látták, hogy a földön fekszik az egyik társuk. A tömeg ekkor szinte egy emberként mutatott Damonra, akit letartóztattak. A fiú inkább nem tiltakozott, hiszen már megszokta, hogy mindig ő a hibás, és ha kevesebb ellenállást mutat, nagyobb esélye van a szökésre.

Ez mind szép és jó lett volna, de a fővárosi katonák egész másak voltak, mint az otthonában lévők. Őket már kiismerte, és bármikor túl tudott járni az eszükön. Azonban ezek nem hiába kerültek a király közelébe, ők már valamivel okosabbak voltak, és agresszívebbek.

Közben a király éppen kedvesét látogatta meg, aki azóta is eszméletlenül feküdt a szobájában, miközben különböző módszerekkel vittek be gyógyszereket és egyéb jótékony anyagokat a szervezetébe. Ajtony egyáltalán nem értette, hogy szerelme mitől sérült úgy meg, hogy a teste alig képes regenerálódni. Hiszen, a vágások azóta begyógyultak, és minden tökéletesnek látszik de valami mégis hiányzik. A napokban érkezett új javasasszony, akinek a tudása az egész ország területén elismert volt.

- Beszélj, mire jutottál a vizsgálatával? – kérdezte keményen, mikor elfordult a nőtől. Kedvesére mindig gyengéden nézett, neki nem tudta volna a rossz oldalát mutatni.

- Valamiért megviselte az úrnőt a gyermekáldás, találtam több méregbeviteli helyet a testén, ami az anyai ösztöneit táplálja, például itt a melle alatt. Így a teste blokkolja a felépülést, hogy ne mérgezhesse meg a gyermeket – felelte, mire Ajtony arcát borús fellegek árnyékolták be.

- Biztos vagy benne, hogy gyermeknek adott életet? – ragadta meg erősen a karját.

- Teljes mértékben – bólintott.

- Valószínűleg a csecsemő tisztasága meggyógyítaná, ha megérintené az anyját – mondta el a megoldást.

- Tizenhat éve rabolták el tőlem, és tizenöt éve fekszik így. Akkor nem találtunk vele semmilyen gyermeket – akadt ki.

- Márpedig teljesen biztos, hogy ez az asszony gyermeknek adott életet. Hiába tiltakozik, ezen nem változtathat. Nézze az auráját, hívja magához a gyermeket, mert csak ő segíthet rajta, és ezt az asszonyom is tudja – felelte magyarázva, miközben egy különös port szórt a levegőbe.

- Olyan mintha valamerre mutatna – gondolkozott el Ajtony.

- A gyermek már a közelben lehet. Javaslom, hogy hívassa ide az összes tizenöt éves fiút és leányt, és akinek az érintésére a felesége jobban lesz, ő lesz a gyermek, akinek életet adott – felelte a kuruzsló asszony.

- Nem tehetem ki annak, hogy suhancok érintsék őt. Más módon nem lehet megmenteni? - illetődött meg, hiszen még csak most kezdte el fogni, hogy ha nőnek gyermeke született, akkor valószínűleg annak, ő volt az apja. Ha ez így van, akkor lehet, hogy a gyermek fiú lett, és ekkor a trón biztos kezekben tudhatja, hiszen van örököse. Az elmúlt tizenöt év során először húzódott mosoly az ajkára.

- Akkor igyekszem kitalálni más megoldást – hajolt meg, és hagyta magára a királyt és eszméletlen kedvesét. Ajtonynak tizenöt év alatt senki sem mondott összesen ennyi bíztató szót. Mindig azt mondták, hogy Lénát lehetetlen megmenteni. Most viszont itt a lehetőség, hogy egyszerre visszakapja kedvesét és utódja is legyen egy csapásra. Milyen szép is volna, ha lenne családja. Végig simított felesége szép arcán, és végighúzta az ujjait a vizes vörös tincseken. Ekkor vette észre, hogy Léna arca teljesen olyan, mintha rossz álom kínozná. Nem értette pontosan, hogy mi játszódhat le éppen, de abban biztos volt, hogy valami nincs rendben. Idegesen hagyta el a helységet, és hagyta magára szinte szorongó kedvesét.

Közben Damon számára sem mentek igazán jól a dolgok, mivel nem elég, hogy az őrség egy vakfoltot sem hagyott a menekülésre, de még erős mágikus láncokra is verték, mindemellett még jól meg is verték, hogy Lothart egy ütéssel leverte. Egy tolvajjal szenvedett egy cellában, aki alig pár évvel volt idősebb nála. Amíg őt verték próbálta elcsenni a kulcsokat, de nem járt sikerrel. Mikor már elcsendesült a cella, puszta kíváncsiságból megszólította a félszemű fiút.

- Mit követtél el, hogy ilyen csúnyán helyben hagytak? – érdeklődött.

- Nem vettem észre egy marhát, miközben a kastélyt csodáltam – felelte elkenődve. Még soha nem zárták be ilyen reménytelenül.

- Nem olyan szép hely, valamikor tényleg gyönyörű volt, amíg a királynét el nem rabolták, és élőholttá nem tették. Azóta ebben a városban nincs semmi gyönyörű. Örülj, hogy nem a király elé vittek, mert a kardjával csapná le fejed! – figyelmeztette.

- Biztos, én soha nem láttam szépnek ezt az egész országot – lett még kedvetlenebb. - A várat is, csak azért mert egy álmomban egy számomra kedves illető mögött láttam. Úgy éreztem, hogy ide kell jönnöm – mondta elmélkedve.

- Csak ennyiért képes voltál idejönni, mondhatom szánalmas vagy – nevetett a fiú.

- Nem maradok itt tovább – mondta hirtelen elhatározással Damon, és abban a pillanatban leégett a csuklójáról a bilincs, majd a börtön rácsokhoz ment, amik engedelmesen olvadtak meg az érintése hatására.

- Hé, most hova mész? Engem is szabadíts ki! – szólt utána a fiú.

- Neked szándékodban állt kiszabadítani, ha sikerült volna ellopnod az őröktől a kulcsot? – kérdezte.

- Nem, de ha most nem segítesz, felkiabálom őket – fenyegette meg.

- Te oltári nagy marha vagy – sietettel onnan, míg hallotta a másikat ordítozni, hogy szökik a fogoly. Teljesen nem értette saját magát, ahelyett, hogy a szabadba menekült volna, a kastély fentebb szintjeire merészkedett be.

Olyan volt az egész, mintha egy nála hatalmasabb erő vonná magához, aminek nem tud és nem is akar ellent mondani. Tudta nagyon jól, hogy ha elkapják, akkor kivégzik, főleg, ha szembetalálkozik a királlyal. Mégis valami biztonságérzetet töltötte el a testét. Most nem kételkedhet az erőben, ami idehozta, máskülönben hiába jött a városba, hiába verték meg. Itt van a megoldás, hogy miért látja azt a nőt az álmaiban. A kastély sem ok nélkül jelent meg, ebben teljesen biztos. Szóval itt az idő, hogy végre pontot tegyen a dolog végére. Igazából arra vágyott, hogy végre élőben is lássa a mosolyt, és végre átöleljék őt az ölelésre tárt karok. Egy pillanatra óvatlan volt, miközben elmosolyodott a gondolatra, és észrevette az egyik őr.

- Megállj! – kiáltott rá. Damon megrettent egy pillanatra, mintha az őt vezérlő erő egy pillanatra magára hagyta volna. Teljesen megmerevedett, mire a következő pillanatban, hogy az egészet csupán képzelte volna. Eddig csak szerencséje lett volna?

A következő pillanatban látta, hogy egy tőr száll felé, ami elől nagyon nehezen, de sikerült elhajolnia, miközben érezte, hogy az arcán egy kissé megkarcolja a penge. Ez a sérülés annyira megrémítette, hogy a lángok előcsaptak környezetéből, és a ráakadó őrt elég rendesen meg is égette, miközben újra érezte az erőt, amiben eddig vakon megbízott. Az egyik lovagi páncél mögé bújva próbálta átgondolni, hogy mit is érez.

Most vagy észhez tér, és hagyja a francba az egészet, vagy bízik egy olyan dologban, ami így hirtelen bukkant fel, és semmi garancia nincs rá, hogy valamerre elvezeti ez az egyre erősödő mágikus erő. Ha el is vezeti, honnan tudja, hogy nem a gonosz vezérli? Az egész élete eddig arról szólt, hogy tagadta a gonoszhoz való tartozását. Akkor egy hazugságban élt volna, és a többieknek igaza volt, hogy ő tényleg egy elátkozott. Ki döntötte el, hogy neki a gonoszt kell szolgálnia, és miért büntették átokkal? Kérdezte magától egyre másra. Igazságtalannak érezte a világot, félt megtudni most már az igazat. Akkor is meg kell tudnia, hogy milyen erő hívta magához.

Ismét átadta magát az erő hívásának, ami egyre erősebben és erőszakosabban hívta magához. Mindezek mellett felbukkant valami sokkal erősebb varázserő, aminek a jelenléte megijesztette. Jó lehet, hogy ért a varázsláshoz, mégsem eléggé ahhoz, hogy ezzel a mágussal elbánhasson. Azonban a bizalom az ismerős erőben, megnyugtatta és szinte futva követte az útmutatást, míg be nem nyitott egy különös helységbe.

Ajtony mindeközben őrjöngött, hogy az egyik rab, aki rátámadt az egyik emberére, most a kastélyban garázdálkodik szabadon. Próbálta a mágikus kivetülését megtalálni, de valami leárnyékolta a mágikus erőket, amivel nem tudott mit kezdeni.

- Jó uram az első emeleten találkozott a behatolóval? – kérdezte az egyik katonája.

- Nem láttam még a behatolót, az imént értesültem a jelenlétéről – mondta idegesen Ajtony.

- Értem, akkor már hamarabb kiengedte valakire az indulatait – hajolt meg. – Bocsássa meg, hogy tolakodni mertem! – hajolt meg.

- Várj csak, én nem égettem meg senkit a kastélyban – illetődött meg.

Ekkor jött rá, hogy egy nagyon erős mágus lehet a behatoló, aki körülbelül egy szinten van vele és nagyon jól el is tud rejtőzni.

- Mi a parancs királyom? – érdeklődött az egyik tábornok.

- Mutassátok a helyet, ahol az állítólagos kirohanásom történt, míg egy csapat menjen és őrizze a királynét! – parancsolta. Legszívesebben előbb kedveséhez ment volna, akiről már biztosan tudta, hogy ő a behatoló célja, hiszen ha Lénát megölik, azzal őt is a halálba taszítják.

- Igenis – hallotta egyszerre az összes jelenlévő emberétől.

Ezután dühösen hagyta el a tanácstermet, ahonnan rengetegen követték őt, szinte futva. Ahogy elérte az első emeletet, rögtön érezte az égett szagot, és hamarosan meg is pillantotta a tűz okozta károkat. Jól tudta, hogy az ő képessége képes erre, vagyis a behatoló az ő szintjén van. Valószínűleg az egyik hoppon maradt rokona, aki meg akarja szerezni a trónját, azzal, hogy megölik a szeretett nőt, aki nem képes védekezni.

- A királyné termébe azonnal! – adta ki a parancsot.

Mindeközben Damon a szobában nem talált mást, csak egy furcsa illatú medencét, amiben nem túl bizalomgerjesztő víz volt. Az illatból jól tudta, hogy gyógynövények áznak a vízben, szóval megtalálta a király fürdőtermét. Jobb ötlete nem lévén megmosta az arcát, hogy a kis vágás hamarabb gyógyuljon. Csodálkozva tapasztalta, hogy amint a víz a sebbe került, az máris kezdett összeforrni. Ettől a dologtól teljesen meg is nyugodott, mire azt vette észre, hogy a vízben valami megmozdult.

Ijedten ugrott hátra, miközben egy kéz emelkedett ki a habokból, ami felé nyúlt. Hamarosan egy fej is kiemelkedett, amitől elordította magát. Azonnal ráismert a nőre, aki álmaiban mosolygott rá. Most egyáltalán nem volt olyan kedves az arca, olyan volt, aki már meghalt. Most sehol sem volt az öröm a vonásai között, csak az évek alatt megélt gyötrelmek látszódtak.

A következő pillanatban hangos robajjal csapódott ki a terem ajtaja, és ismét érezte a mágikus erőt, amitől korábban megrettent. Odakapva a fejét, szembetalálta magát a király dühös tekintetével, amitől ismét megtántorodott, mint az előbb a nő látványától.

Ajtony is rendesen meglepődött, de ő ezt egy percig sem mutatta. Ő egy idősebb valakire gondolt, hiszen ez a fiú még szinte gyerek. Szinte meg tudta volna ölni egyetlenegy pillantással is, már felizzott körülötte a levegő, előhúzta a kardját is, hogy miközben élve ég az alávaló, lefejezi, nehogy menekülni tudjon. Az első lépést meg is tette a fiú felé, mikor a medencéből csobbanó hangokra lett figyelmes.

- Hogy merészeltél ide belépni? – kérdezte még dühösebben, hiszen azt hitte, hogy szerelmével valami történt.

- Bocsásson meg, engem ide vonzott egy furcsa erő – próbált szabadkozni.

- Megzavartad a feleségem lábadozását. Így is gyenge szegény, és most be is mocskoltad a vizet, ami az ő gyógyulását hivatott egyedül szolgálni – lépkedett felé, miközben azon vette észre magát, hogy az előbb gyulladt lángok kialudtak, amiből arra következtetett, hogy a fiú védekezik, miközben egy berezelt kisgyerek ábrázatát mutatja, amitől még undorítóbbnak érezte.

- Elnézést, én komolyan nem tudtam, hogy ki ő. Csupán egy mágikus erő vezetett ide, csupán ma érkeztem. Kérem, kegyelmezzen! – térdelt le elé, mire Ajtony megütötte.

- Nem ismerem a kegyelem jelentését – emelte fel a kardját, hogy lesújt a fiúra, aki ijedten csukta be a szemét. Nem mert odanézni, ahhoz nem volt elég erős, hiszen még csak egy gyerek, aki felbosszantotta a királyt. – Pusztulj! – hallotta az uralkodó megvető hangját, miközben a háttérben a medence vize örvényleni kezdett.

Hallotta a kard suhintó hangját, amiből tudta, hogy hamarosan itt a vég. Azonban hiába várta a húsába hasító fájdalmat, a meleg vér végig folyását a testén, nem történt semmi. Érezte viszont, ahogy az arcába csap a medence vizéből pár csepp. Egy gyenge női hangot hallott, amit már korábban hallott álmaiban.

- Nem bánthatod – mondta a hang, mire Damon kinyitotta a szemét. Megilletődve látta, hogy az előbbi nő a medencéből most gyenge lábakon ott áll előtte, és védelmezi a királytól.

- Léna – suttogta a király, miközben látszott rajta, hogy nem hisz a szemében. – Ez hihetetlen – engedte le a kardját.

- Nem bánthatod őt – hallották ismét a királyné gyenge hangját.

- Kedvesem azért jött, hogy az életedre törjön. Meg kell halnia – tiltakozott Ajtony.

- Nem engedem, hogy bántsd a fiúnkat. Én hívtam ide, hiszen már kiforrt az ereje, és nincs szüksége tovább az én erőmre, hogy védelmezze – nagy kínok közepette felemelte a fejét, miközben a királyra nézett. Ajtony megrettent egy pillanatra, hiszen a nő szemei üvegesek voltak, olyan volt, mintha nem lennének magánál.

- Hogy mondtad? – ejtette el a kardját, mire a következő pillanatban a nő összeesett egyenesen Damon karjaiba, aki nem értett semmit. Vagyis mégis, ez a nő lenne az anyja, aki évekig mágiával védelmezte, és így nem sérült meg soha komolyabban egy-egy tisztító szertartás alkalmával.

- Vedd vissza az erődet! – ölelte át a nőt, és homlokával az anyja homlokának dőlt. Ajtony már készült szétszedni őket, hiszen úgy gondolta, hogy egy bábtechnikával vezette a szeretett nő testét, és így mondatta vele ezeket a szavakat. Azonban a következő pillanatban megtört egy régi varázslat, és Damonból az energia elkezdett áramolni a nőbe, aki így egyre jobban kezdte visszanyerni az emberi kinézetét.

- Mindenki kifelé – adta ki a parancsot Ajtony, mikor észrevette, hogy ennek a gyönyörű pillanatnak mennyi tanúja van rajta kívül. A katonák ettől a mondattól tértek magukhoz, és kapkodva hagyták el a szobát, ahova egyikük sem tette be a lábát. Amint bezáródott az ajtó, Ajtony tovább gyönyörködhetett kedvese gyógyulásában.

Már régen érzett ilyet, hiszen most volt tizenhat éve először boldog. Léna jól van, és örököse is van, ami külön öröm, hiszen így nem hagyja majd a feleségét szülni ismét. Nem az, hogy nem szeretne több gyermeket, de félti a nőt, hogy valami baja esik.

Damon közben szorosan ölelte a nőt, akiről alig néhány perce derült ki, hogy az anyja. Titkon mindig reménykedett benne, hogy aki az álmaiban mosolyog rá, az édesanyja. Tudta végre, hogy nem elveszett és kitaszított lélek, hanem egy királyi pár gyermeke. Minden egy pillanat alatt rendeződni látszott, csak annyit kívánt, hogy nehogy az legyen, hogy egy ostoba álom az egész, amit ő képzelt be a legújabb kínzás alatt, hogy végre kösse a régi képeket egy ábrándhoz.

- Milyen nagyra nőttél – érezte az anyja vékony ujjait, ahogy végig simítják az arcát. – Olyan helyes fiatal ifjú lett belőled – hallatszott a hangján, hogy sokkal jobban van.

- Miért dobtál el magadtól? – kérdezte az első eszébe jutó kérdést.

- Erről most túl fájdalmas beszélnem, kérlek, hogy beszéljük meg ezt máskor – hangjában némi szomorúság csendült.

- A te érdekeid kívánták így minden valószínűséggel – felelte Ajtony határozottan, mire mindketten a férfi felé fordultak.

- Ne rontsuk el ezt a szép pillanatot azzal, hogy a keserű múlton kezdünk el rágódni – engedte el Damont, és lassan feltápászkodott, majd tett egy bizonytalan lépést a férfi felé, de elvesztette az egyensúlyát, és nagy csattanással a földön kötött volna ki, ha Ajtony nem terem ott, hogy elkapja őt.

- Hiányoztál – ölelte át a nőt.

- Tudom. Majdnem végig láttalak, és tudom, hogy mindvégig hűséges voltál hozzám, de amíg a fiúnk ereje nem érte el a kellő mágikus érettséget, én nem tudtam visszatérni. A mágiám addig védte, míg szüksége volt rá. Hiába felesleges volt, nem tudtam visszatérni, hogy elmúlt a veszély. Őt többször meglátogattam az álmaiban, de most ért el odáig a szintje, hogy megtaláljon – magyarázta szinte zokogva.

- Már semmi baj – ölelte át szorosan a nőt, miközben a fiút figyelte. – Állj fel! – parancsolt kissé keményen a fiúra.

- Igenis – aki kissé kapkodva és félve feltápászkodott, miközben igyekezett lábai remegésén uralkodni.

- Hogy hívnak fiam? – kérdezte egy halvány mosolyt megengedve, ami hatalmas teljesítmény volt tőle.

- Damon – hajolt meg, miközben az anyja is felé fordult.

- Még egyszer meg ne lássam, hogy valaki előtt meghajolsz. Te vagy mától a Keleti Birodalom koronahercege, neked adják meg ezt a tiszteletet – figyelmeztette Ajtony kicsit öblösebb hangon.

- Ne ijessz rá, hiszen még nagyon új neki. Sokat kellett nélkülöznie, és mostoha körülmények között kényszerült élni. Légy vele türelmes kedvesem! – kérte halkan Léna.

- Hamar beletanulsz majd – bólintott.

- Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én már nagyon vágyom a friss levegőre – próbálta oldani a királyné a helyzetet.

- Előbb vegyél fel valami szárazat! – figyelmeztette kedvesét, hogy még mindig csupa víz. – Te meg addig mosakodj meg! Hozatok neked tiszta ruhát, és utána az udvaron megbeszéljük a dolgokat – intézte Damonnak, mire a fiú hasa megkordult. – Na, meg persze meg is vacsorázunk – mosolygott a fia zavarán.

- És persze, mosakodás után bemutatunk az udvarban, hogy ne legyen félreértés – hajtotta a fejét a nő a férje vállára.

- Ez most tényleg igaz? – kérdezte hitetlenkedve Damon, akinek nagyon sok volt egyszerre, hogy egy pár perc alatt közellenségből herceg lett.

- Igen kicsim – mosolygott rá úgy Léna, ahogy az álmaiban is tette.

- Köszönöm – mondta meghatódva, és nem tudván az érzelmeinek parancsolni megölelte a szüleit, miközben mindhárman tudták, hogy egy új boldogabb fejezet kezdődik az életükben.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

ez olyan szép volt

(facebookfüggő, 2011.02.16 22:38)

Ez tényleg annyira gyönyörű volt, imádom ezt a sztorit :D