Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Alfred

2009.09.19

-          Mit keresel te itt? – kérdezte anyjuk

-          Ne beszélj félre, én ehhez az árulóhoz szóltam! – dühöngött.

-          Takarodj az otthonomból! – szállt be a vitába Lane is.

-          Otthonod? Milyen nagy szavak, teherbe estél, és már azt hiszed te vagy a mindenható – mérte végig húgát gúnyosan.

-          PHIL! – ordította.

-          Igen – szaladt be a testőr és utána Tony.

-          Vidd innen ezt a nem kívánatos személyt! – mutatott nővérére.

-          Azonnal! – ragadta meg a nőt, aki annyira felhúzta magát, hogy húgára rontott, és felkapott a tálaló szekrényen található kések közül egyet. Készült leszúrni a meglepett nőt, aki elé az utolsó pillanatban Alfred állt, és így őt szúrta le.

-          PHIL! – rimánkodott kétségbeesve Lane, miközben a földre segítette a leszúrt inast.

-          Hívom a mentőket – kapta elő mobilját Tony, és lázasan tárcsázott.

-          Phil, te meg tüntesd innen ezt a szajhát – mondta megvetően nővérére nézve, aki maga is meglepődött, hogy leszúrt valakit a húga miatt.

-          Viszem – ragadta meg a megkövült Isabellt, és vitte onnan.

-          Alfred tarts ki! – zokogott ráborulva Lane.

-          Kicsim, ne nehézkedj rá! – húzta el onnan Elizabeth.

-          Anya te ápolónő képzettséged is van – jutott eszébe.

-          Mindjárt itt lesz a mentő, te addig nyugodj meg! – ölelte át gyermekét.

-          Miattam történt – fúrta fejét anyja vállába. Óráknak tűnő percek után megérkezett a rohammentő, és elsősegélyben részesítették, már éppen tették be a mentőautóba, mikor Phil feltartotta őket:

-          Elnézést, nincs valami nyugtatójuk, mert a kismama mindjárt felrobban itt! – mutatott Lane-re.

-          Most Alfred fontosabb.– tiltakozott Lane.

-          De igaza van, tessék itt van egy kis nyugtató. Ez majd segít – nyújtott át az egyik mentős két pirulát a táskájából.

-          Hova viszik? – kérdezte Tony.

-          Még nem tudjuk, majd ahol fogadni tudják.

-          Vihetik nyugodtan magánkórházba is, hivatkozzanak rám Tony Stagdel – felelte.

-          Rendben Mr. Stagdel, ezzel csak megkönnyíti a munkákat.

-          Phil te menj velük, és szólj ha van valami fejlemény! – utasította Tony. – Hamarosan mi is megyünk, csak Laney hagy nyugodjon le – Phil csak bólintott, és már be is ugrott a mentőbe. Mikor elindultak Tony bevitte a házba Lane-t, és bevetette vele a pirulákat.

-          Na induljunk! – állt fel Lane.

-          Ülj le egy kicsit, mert még baja esik a babának! – szólt rá anyja.

-          Értem – sóhajtott, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára.

-          Hova lett Isa és Andrew? – kérdezte Sean.

-          Nem tudom. –nézett szét Tony, akinek eddig fel sem tűnt a hiányuk.

-          Bella többé a közelembe ne merjen jönni! – szorította meg a szék karfáját.

-          Rendben kicsim – guggolt le, hogy egy magasságban legyenek és átölelte kedvesét.

-          Úgy látszik már soha nem rendeződnek körülöttem a dolgok – szipogta.

-          De, hamarosan minden rendben lesz. Születik majd egy kisbabánk, akinek jó szülei leszünk, és Alfred is rendbe jön – simogatta a hátát.

-          Nagyon remélem – kezdett lenyugodni, és elengedte a férfit.

-          Jól vagy? – kérdezte Sean.

-          Nem, de ez most részletkérdés – legyintett. – Menjünk utánuk!

-          Nem tudjuk, hova szállítják. Figyelj megvárjuk Phil hívását, te addig pihenj le! – nyomott egy csókot a nő homlokára.

-          Rendben – sóhajtott nagyot, és elindult az emeletre.

-          Mandy, készíts már egy teát! – szólt a bejárónőnek!

-          Igenis – szaladt vissza a konyhába, és hozzá is kezdett.

-          Most mi lesz Isával? – tette fel a kérdést Sean.

-          Ezt már nem fogja kimagyarázni apád segítségével – idegeskedett anyjuk.

-          Na nyugodjunk meg, mert ezzel nem segítünk senkinek. Lane is idegesebb lesz, ha meglát ilyen lelkiállapotban! – próbálta jobb belátásra bírni a jelenlévőket Tony.

-          Igazad van – mondta Elizabeth.

-          Akkor nincs más dolgunk, mint várni – sóhajtott nagyot Sean. – Anya, szerintem még fel kellene hívni apát, tájékoztatni a helyzetről.

-          Lehet – vette elő telefonját. – Bocsássatok meg, akkor én felhívom Michaelt! – ment arrébb.

-          Stagdel, akarom mondani Tony kérdezhetnék valami? – szólította meg Sean.

-          Mond csak! – sóhajtott nagyot.

-          Te tényleg nagyon szereteted a nővéremet, vagy csak így akarsz bosszút állni a másik nővéremen?

-          Kezdetben ő csak ezért akart velem lenni, de én már azóta szeretem, mikor összetalálkoztunk az első közös órán. Addig csak azt hallottam, hogy LAOM így LAOM úgy, de mikor megláttam, akkor elkezdett vonzani, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből – mosolygott maga elé.

-          Rendben, tényleg bocs a kérdésért, csak emlékszem mennyire össze voltatok ragadva a másik nővéremmel, és féltem őt – ismerte be.

-          Semmi gond, én sem éreznék másképpen, ha az én testvéremről lenne szó.

-          Fiúk felhívtam Michaelt, ha Isa megjelenik nála nem ússza meg!

-          Anya, még mindig meglep a naivitásod – morgott Sean.

-          Tudja azt is, hogy Laneyt akarta eredetileg megölni, és most a fiatalabbik nővéred a szíve csücske, az unokánk miatt. Szerinted miért volt hajlandó meghallgatni Tonyt, és miért járt utána a teljes igazságnak? – kérdezte.

-          Gondolom Laney miatt – jegyezte meg Tony.

-          Pontosan, bár Lane a bosszantásunkért állt össze veled, de egy gyereket ő sem vállalna be, ha nem lennének komolyak az érzelme. – felelt. Ekkor Tony csak sután bólintott, mert nem akarta közölni a nővel, hogy milyen körülményeknek is köszönheti a leendő nagymamaságát. Tony mázlijára megcsörrent a telefonja.

-          Igen – vette fel.

-          Phil vagyok, nagyon válságos az állapota. Most alszik – adott tájékoztatást.

-          Az orvos mit mond?

-          Nem kecsegtetnek sok jóval, mivel már elég idős és gyenge is a szervezete. Lehet, hogy felépül mert nem súlyos a sérülése, csupán rengeteg vért vesztett, és nem tudni hogyan fogadja be az idegen vért – fejtette ki, amit neki is mondtak.

-          Legalább az állapota stabil? – kérdezte rimánkodva.

-          Úgy tűnik, de az ő korában, már ilyesmit nem mernek kijelenteni.

-          Be lehet menni hozzá?

-          Igen, de nem ér semmit, mert teljesen eszméletlen.

-          Értem, haza tudsz jönni, vagy menjek érted? – sóhajtva feltette a kérdést.

-          Inkább gyere értem, és legalább beszélsz a kezelőorvosával is – tanácsolta.

-          Rendben, hol is vagytok?

-          A vöröskereszt kórházban, szerintem tudod, hol van.

-          Persze, persze. Akkor indulok, csak megnézem, hogy Lane elaludt-e – tette le a telefont.

-          Elizabeth megkérhetném, hogy míg vissza nem jövök itt maradnának Lane-nel, mert féltem nagyon, de utána kell járnom, hogy Alfreddel minden rendben van-e – darálta, miközben a lépcső felé vette az irányt. Elizabeth és Sean követte a szobájukig, ahol Lane az ágyon feküdt, és nyugtalanul habár, de aludt.

-          Szerencsére hatott a nyugtató, amit adtak – suttogta Elizabeth, miközben óvatosan leült az ágyra.

-          Akkor magukra bízhatom? – kérdezte, miközben magához vette iratait és tárcáját.

-          Persze, menj csak! – bólintott Sean. Ekkor Tony elviharzott, otthagyva állapotos kedvesét szobájukban.

-          Jaj, csak az öreg csont ne most adja be a kulcsot, mert Laney nagyon szereti – mérgelődött Elizabeth.

-          Anya, még meghallja – mutatott alvó testvérére.

-          Ugyan már a nővéredet egy ágyúval sem igazán lehet felkelteni – legyintett.

-          Azért nem akarom kipróbálni – sziszegte.

-          Rendben. Könnyedebb téma, te hogy állsz barátnő fronton? – mosolygott fiára.

-          Igazából sehogy, mert Shane minden egyes pillanatot kihasznál, hogy a társaink előtt megalázzon – felelte szomorúan.

-          Pont mint annak idején a két nővéred, bár azzal a különbséggel, hogy Lane nem hagyta magát Isával szemben. Mindig is erős volt, nem lehetett megtörni, pedig apátok is igyekezett a makacsságát és elszántságát kinevelni belőle mindhiába. Ő a saját elvei szerint élt, és törekedett az önálló életre – közben büszkén figyelte alvó lányát.

-          Csak ne legyen semmi bajuk – sóhajtott öccse.

Tony közben igyekezett a megadott kórházhoz. Nem értette az egészet, Isabell hogy a csudában tudott berontani a házába, és mi van megtermett testőreivel? Nagyon bosszantotta a dolog, és az még jobban, ha nincs az öreg inas, akkor most menyasszonya feküdne kórházban, és nem a hálószobájukban szuszogna.

Mikor odaért leparkolt, és nagy levegőt vett. Próbált nyugodt maradni, mivel az idegesség senkin sem segít. A kórház főépülete felé vette az irányt, ahol már az épület előtt várta a kávéját kortyolgató Phil.

-          Kávé ilyenkor? – eresztett meg egy gúnyos mosolyt Tony testőre felé.

-          Ennél erősebbet nem adnak, vagy ha igen az már túl tömény – próbált lazának mutatkozni.

-          Na hol van Alfred? – öltötte fel komor ábrázatát.

-          Gyere! – és megindult vele, út közben kidobva a poharat.

-          Nos azóta van valami fejlemény? – érdeklődött Tony, hogy oldja a feszült hallgatást.

-          Egyáltalán semmi, nem tudni hogyan reagál a további kezelésre. Tony amúgy te tudtad, hogy Alfred súlyos beteg? – kérdezte.

-          Mi? – lepődött meg.

-          Igen, leukémiás – bólintott.

-          Akkor ezért volt mindig olyan sápadt – értette meg, hogy miért viselkedett furcsán olykor, de erre eddig nem is gondolt, mert Lane hozzájuk költözése óta nem volt semmi baj, nem mutatott tünetet.

-          Valószínűleg – bólintott.

-          Hol van az orvosa?

-          Nem tudom – vont vállat. – Előbb nézzünk be az öreghez! – javasolta.

-          Rendben – mentek be egy kórterembe, ahol már Alfred ébren volt és éppen egy fehér köpenyes férfi által tartott papírt írt alá.

-          Helló – köszönt Phil.

-          Mi folyik itt? – kérdezte rosszat sejtve Tony.

-          Lemondok az újraélesztésről, ha leállna a szívem – mondta halkan Alfred.

-          Hogy mit csinálsz? – háborodott fel főnöke.

-          Majd találsz másik inas. – könnyezett.

-          Nem rólam van szó most, hanem a menyasszonyomról, Laneyről. Ha elfelejtetted volna terhes, és apjaként tekint rád – dühöngött.

-          Már ott van az igazi apja, akinek engedett, így már nem érdemes tovább élnem. Tudod milyen szörnyű volt látni, hogy a Mealorie családtagok visszakönyörgik magukat hozzá? – fakadt sírva.

-          Alfred, ez nem megoldás – lett dühösebb.

-          Nyúlj bele a szekrény felső fiókjába, ott van egy levél neki. Ma diktáltam egy nővérkének, aki volt olyan kedves és leírta. Már nincs sok időm hátra, mivel a kezelések nem segítettek sokat, és a testem sem fogadja már be az idegen vért.

-          Rendben megkapja, de ne hidd, hogy megúszod, a személyes találkozást – vett ki egy papírt az éjjeli szekrényből.

-          Köszönöm – bólintott.

-          Uraim, szerintem, ideje lesz menniük! – mondta az orvos, akiről teljesen meg is felejtkeztek.

-          Beszélnünk kell! – mutatott a férfira feldúltan Tony.

-          Állok rendelkezésére – bólintott.

-          Nagyszerű – mentek ki.

-          Nos? – kérdezte a doktor.

-          Tényleg ilyen súlyos? – kérdezte.

-          Igen, az elmúlt időszakban úgy tűnt mintha javult volna, de ez a kezelés abbahagyása miatt tűnt úgy, mivel nem érték a kemoterápia mellékhatásai – mondta együtt érzően.

-          Meddig húzza ilyen állapotban? – tette fel a legfájdalmasabb kérdést.

-          Hogy őszinte legyek, az is csoda, hogy kezelés nélkül eddig kibírta – válaszolta.

-          Rendben, akkor holnap is bejövünk – azzal intett, és testőrével elhagyták a kórházat. Már haza felé tartottak, mikor Phil megtörte a csendet:

-          Mikor fogod elmondani neki? – kérdezte.

-          Szerintem holnap reggel – sóhajtott nagyot, miközben az utat figyelte.

-          Ahogy kiakadt nem csodálkoznék azon sem, ha elvesztené a gyereketeket.

-          Ilyenekre, ne is gondolj! – lett dühös Tony.

-          Lehet érezte, hogy terhes, és ezért ment el.

-          Fogd be a szádat! – szólt rá dühösen.

-          Rendben, elhallgattam – vonult vissza.

-          Ajánlom is, és mostantól Laneyre sokkal jobban vigyázattok, mond meg a többieknek is, mert ha nem akkor meg fog fogyatkozni az állományuk – jelezte, hogy mit veszthetnek.

-          Értem. Nos akkor még ma szólok nekik! – ígérte.

-          Rendben, csak annyit akarok mára, hogy haza menni, és aludni egy jót, vagyis figyelni, hogy Lane alszik – sóhajtott nagyot.

-          Hm? – fordult oda.

-          Kicsit nagy az alvásigénye, sokkal nagyobb mint az enyém na de ne érdekeljen ez téged – jött rá, hogy túl sokat mondott el kapcsolatukból.

-          Ahogy gondolod – fordult el, és vigyorgott. Az út további részében nem esett több szó köztük.

-          Lane? – kérdezte amint belépett a hálószobába.

-          Alszik – suttogta Elizabeth.

-          Rendben, köszönöm, hogy vigyáztak rá! – hálálkodott Tony.

-          Te is vigyázz majd rá! – simította végig a férfi arcát.

-          Azon leszek, a testőröket pedig nagyobb készültségre intettem, mivel sose lehet tudni, mi történik – felelte, miközben kijöttek a szobából.

-          És mi a helyzet Alfreddel? – kérdezte Sean.

-          Nagyon súlyos az állapota, sok vért is vesztett. Ami ennél is rosszabb, most derült ki, hogy leukémiás, és nem akar kezelést. Mire odaértem aláírta a nyilatkozatot, hogy ne élesszék újra – számolt be a történtekről.

-          Ezt a lányomnak is el szándékozod mondani? – kérdezte Elizabeth.

-          El kellene, tekintve ha Laney felébred, első dolga az lesz, hogy lássa az öreget –szólt közbe Sean.

-          Igen – lett szomorú Elizabeth.

-          Köszönöm a segítséget, nem éheztek meg talán? – kérdezte kedvesen Tony.

-          Nem köszönjük, Michael már amúgy is vár otthon bennünket – utasította vissza a meghívást.

-          Ahogy gondolják – bólintott Tony. Ezután kikísérte leendő anyósát és sógorát, majd visszatért alvó menyasszonyához.

Lane ruhástól aludt, kócos hajával olyan volt mint egy ártatlan kisgyerek, akit nem érintenek a világ bajai. Néha-néha megjelent egy-két ránc is az arcán, ami arra utalt, hogy éppen rosszat álmodik. Tony megsimogatta az arcát, mire Lane szorosan hozzábúj, és így feküdtek tovább.

Másnap reggel szokásosan Tony volt ébren hamarabb. Egy ideig figyelte alvó kedvesét, majd úgy döntött, hogy inkább elmegy megfürödni. Bement a fürdőbe, és miután leöltözött, beállt a zuhany alá. A víz egyenletes folyására felébredt Lane, és néhány perc után ráeszmélt, hogy mi is történt tegnap. Hallotta a fürdőszobából kiszűrődő hangokat, és nem gondolkozva berontott. Tony felkapta a fejét, az ajtó nyitódásra, de megnyugodott, mikor meglátta menyasszonyát.

-          Jó reggelt kedvesem – eresztett meg egy fáradt mosolyt.

-          Szia, van valami hír Alfredről? – kérdezte mohón.

-          Várj egy kicsit, mindjárt elmondom, csak hagy végezzek a fürdéssel! – kérte.

-          Rendben – bólintott és kiment. Tony legszívesebben a végtelenig húzta volna, de belátta, hogy Lane-nek tudnia kellene a dologról, még hagy búcsúzhasson el tőle. Elzárta a vizet, és a derekára tekert egy törölközőt.

-          Laney! – lépett ki.

-          Na mond! – rimánkodott neki.

-          Először is ülj le, mert fontos dologról kell beszélnem neked! – fogta meg a kezét és vezette az ágyhoz, és leültek egymással szembe.

-          Mond már! – szólt rá kicsit erősebben.

Tony nagy levegőt vett, és elmondott mindent, amit tegnap megtudott. Lane arca a kétségbeesés különböző lépcsőivel vált egyre sápadtabbá. Mikor befejezte a mondandóját, Lane egyszerűen a férfi nyakába borulva zokogott.

-          Nyugodj meg kincsem! – súgta a fülébe.

-          De ez annyira szörnyű, ez nem igazság, hiszen szegény nem ártott senkinek – törölgette szemeit.

-          Tudom. Figyelj, beviszlek hozzá, de előbb szedd össze magad! Fürödj meg, utána harapunk pár falatot, és utána mehetünk is. Rendben? – fogta meg a nő vállait.

-          Igen – zokogott ismét.

-          Akkor te menj és fürödj meg, amíg én felöltözök, és intéztetek pár falatot – csókolta meg.

-          Rendben – szipogta Lane, majd eleget tett a kérésnek. Közben Tony lesietett az étkezőbe, hogy igyon egy kávét, és maga is lenyugodjon. Hamarosan lesietett Lane is, amire vőlegényétől egy rosszalló pillantást kapott:

-          És mi lett volna, ha megbotlasz? – kérdezte.

-          De nem tettem – felelte gondolkodás nélkül, a nő újra az a szemtelen és közvetlen személy lett, akibe Tony beleszeretett.

-          Azt látom, de akkor most egyél kicsit, mert nem viszlek sehova! – utasította szerelmét.

-          Na jó, legyen – sóhajtott nagyot, miközben leült a már megterített asztalhoz. Nem érezte magát éhesnek, de a baba miatt ennie kellett. Elnyammogott egy szeletke kenyeret némi vajjal, majd felnézett Tonyra.

-          Befejezted? – kérdezte, amire csak egy bólintás volt a válasz. – Rendben akkor menjünk! – kézen fogta kedvesét, és kimentek a garázsba, ahol Tony kedvenc autójába ültek be.

-          Nem gondolod, hogy ideje lenne egy családiasabb autót venni? – érdeklődött Lane.

-          Rendben veszek, majd a jövő héten elintézzük – ígérte.

-          Jó – bólintott Lane, miközben beszálltak. Tony kissé félve vezetett a kórházhoz, mivel nem tudta, hogy menyasszonya hogy fog reagálni Alfred látványára.

-          Megérkeztünk – sóhajtott, mikor leparkolt a kórház területén.

-          Ne aggódj miattam – fogta meg a kezét, és gyönyörű zöld szemeit Tonyéba fúrta, majd biztatólag meg is csókolta.

-          Miattatok aggódom – simogatta meg a végén Lane hasát.

-          Nem kell, mert minden rendben lesz! – mosolygott kedvesen.

-          Na jó, akkor menjünk! – hagyta a dolgot, mert ezt olyan dolognak találta, amin nem érdemes összeveszni.

-          Rendben – sóhajtott Tony, és követte a nőt.

-          Na, innen merre? – kérdezte Lane, mikor beléptek az épületbe.

-          Gyere! – fogta meg a kezét, és Alfred szobájához vezette. Ott kopogott, majd lassan benyitott. Összeszorult a szíve, mikor meglátta a férfit, tegnaphoz képest sápadtabb volt, és mintha valaki összetörte volna.

-          Alfred – sietett oda az öreghez Lane, miközben aggódva nézte.

-          Miért vagy itt? – kérdezte a felébredő férfi.

-          Beteg vagy, és én melletted vagyok, mint te velem kiskoromban – simogatta meg a férfi arcát.

-          A levélben megkértelek, hogy ne gyere be, nem akarom, hogy bármivel felzaklasd magad – hörögte. Lane látta, hogy a férfi szája kiszáradt, az éjjeli szekrényen látott egy kis kendőt, és egy pohár vizet. A kendőt bevizezte, majd megnedvesítette vele Alfred ajkait.

-          Nem tudom milyen levélről beszélsz, mert nem kaptam meg, de ha meg is kaptam volna, azt hiszed eltántorított volna attól, hogy melletted legyek, ebben a nehéz helyzetben? – mosolygott biztatóan.

-          Kár, hogy nem olvastad – mondta szomorúan. – Abban volt leírva az összes érzésem, amit valaha keltettél bennem.

-          Bocs, tényleg kiment a fejemből – vette elő belső zsebéből a tegnap megkapott levelet.

-          Nem vagyok hajlandó elolvasni, inkább tőled akarom hallani – tette oldalra a papírt.

-          Mindig is makacs voltál – mosolygott erőtlenül.

-          A kedvemért meséld el, mit írtál le, de a szomorú részeket hagyd ki! – figyelmeztette.

-          Azt szerettem volna, hogy ezeket az érzéseket senki sem tudja rajtam kívül, de most hogy érzem a végem, nem akarok így meghalni.

-          Akkor, miért utasítod vissza a kezelést? – kérdezte Tony értetlenül. Alfred ekkor vette észre az ajtó mellett álldogáló férfit, mivel teljesen megfelejtkezett róla.

-          Úgy látom, nem érdekel téged egy öregember akarata – morgott.

-          Tony megkérhetnélek, hogy hagyj magunkra kicsit! – fordult oda Lane.

-          Rendben – bólintott és kiment.

-          Na jó kezd el szépen! – fordult vissza hozzá.

-          Tudod Lane volt valaha családom, mielőtt elszegődtem volna hozzátok szolgának! – látszott rajta, hogy nehéz számára az emlék.

-          Nyugi, ráérünk! – mosolygott.

-          A feleségemet és a kislányomat elvesztettem, egy részeg úrinő elütötte őket, mikor átmentek a zebrán az iskolából jövet. Meg sem állt, csak tovább hajtott – csorgott végig egy könnycsepp az arcán.

-          Nagyon sajnálom – fogta meg a kezét, miközben másik kezével letörölte a könnyeket Alfred arcáról.

-          Mikor hozzátok kerültem egyszerűen utáltam, azt a helyzetet, mert arra a nőre emlékeztetett a családotok. Azonban, mikor megláttalak téged, eszembe jutott a kis lányom, pont olyan életvidám volt, és neki is hosszú vörös haja volt – mesélte.

-          Akkor azért voltál velem mindig olyan kedves.

-          Igen. Olyan volt, mintha a gyermekemet kaptam volna vissza, és szerencsére te mindig is különböztél a családodtól. Mikor otthagytad őket, nekem sem volt maradásom, mivel apád csak a te kedvedért tűrt meg. Nem mutatta soha, de szeretett téged. Titkon mindig is büszke volt rád, neked saját mappád volt a szekrényében, amiben a rólad szóló újságcikkeket gyűjtötte egész életed során. Büszkén olvasta mindig azokat a cikkeket, amiket te írtál, de soha senki nem mondta, hogy te az ő lánya vagy, mert meg akart kímélni a zaklatásoktól – fejtette ki.

-          Ezt nem is tudtam.

-          Egyszer azonban, úgy egy évvel a távozásod után Isabell megtalálta a mappát, és szörnyű dühös lett, hogy apád mégis szeret téged. Felgyújtotta az összegyűjtött anyagokat rólad az egyik üzleti partin, majd utána mikor mindenki elment, éltem át azt a szörnyű éjszakát, mikor nyomorékká váltam – látszott rajta, hogy nehezére esik az emlékezés.

-          Értem, de már ne foglalkozz ezzel, hiszen nincs itt, és nekem az a kívánságom, hogy meggyógyulj, és lásd megszületni a gyermekemet! – simította végig szabad kezével méretes pocakját.

-          Nem, ez nem fog menni mivel nem akarok emberi roncs lenni, akit szánalomból tűrtök meg Tonyval. Tony jó ember, igaz ő sem tökéletes, elkövetett pár baklövést életében, de mindennél jobban szeret téged, és a születendő gyermeketeket. Kérlek menj hozzá, és legyetek együtt boldogok. Egy dolog vigasztal, hogy Isabell ezt már biztosan nem fogja tudni megúszni.

-          Ne foglalkozz Bellával! – szólt rá Lane.

-          Rendben, de most már hagyj kicsit pihenni, mert lefárasztott a beszéd! – engedte el a nő kezét.

-          Pihenj csak, de én itt maradok melletted, és vigyázok rád, ahogy te is rám – mosolygott, és az ágy mellett ülve figyelte Alfredet.

-          Hoznál egy kis cukorkát? – kérdezte, mikor már majdnem lezárultak a szemei.

-          Persze – mosolygott, és felállt. Kiment a szobából, ahol a folyosón egy idegeskedő Tonyt talált.

-          Jól vagytok? – kérdezte, miközben kijött a nő.

-          Nem teljesen – borult a nyakába és zokogott.

-          Rendben, nyugi, nyugi – simogatta meg a hátát.

-          Miért pont ő? – kérdezte.

-          Nem tudom – szorította magához.

-          Ő volt az egyetlen személy, aki mindig is jó volt hozzám – próbált nyugalmat erőltetni magára.

-          Jó tudom, semmi baj valahogy majd csak túl éljük, de neked most a babánkra kell koncentrálnod – simogatta meg az arcát.

-          Tudom, de most egyszerűen ki kell adnom magamból, mert azzal csak rosszabb lesz, ha elfojtom – hagyta abba a sírást.

-          Menjek be most én? – kérdezte.

-          Nem, nem kell arra kért, hogy vigyek neki egy kis cukorkát – szipogta.

-          Menjünk vegyünk a büfében! – indultak el.

-          Rendben – bólintott, és elindultak a mondott irányba. Tony ott vett egy zacskó cukrot, egy csomag papír zsebkendőt, egy újságot, és egy doboz gyümölcslevet, hogy menyasszonya ne száradjon ki.

Lane mikor visszatért a szobába, csak piros szemei árulkodtak arról, hogy sírt. Alfred ekkor már aludt. „Sokáig lehettem kint, nem győzött várni.” – mosolygott halványan. Csendben leült, és elkezdett olvasni, miközben hallgatta a férfi halk szuszogását. Közben egyszer kiment a mosdóba, mikor visszatért, ott folytatta az olvasást, ahol abbahagyta.

Egyszer csak hiányérzete támadt, nem tudta miért, de érezte, hogy valami nincs rendben. Alfred felé fordult, és látta, hogy még mindig ugyanúgy fekszik. Közelebb ment hozzá, és ekkor rájött, mi a baj, nem hallotta a férfi szuszogását. Azonnal kiszaladt a folyosóra, és hisztérikusan kiabálni kezdett:

-          Orvost! Valaki ORVOST! – zokogott.

-          Mi történt? – szaladt oda egy nővér.

-          Odabent a férfi! – mutatott az inas szobája felé. A nővér beszaladt, és már ő is a halál idejét tudta megállapítani.

-          Sajnálom – rázta a fejét.

-          Miért nem próbál valamit tenni? – kérdezte felháborodottan Lane.

-          Mert ki van húzva a riasztó, ami azt jelenti, hogy lemondott az újraélesztésről. De úgy látom, nem az előbb történt – jegyezte meg.

-          Igen elaludt, és egyszer csak azt vettem észre, hogy nem lélegzik – sírt keservesen.

-          Szerencsés ember, mivel sok betegünknek nem adatik meg az ilyen távozás, hogy a hozzátartozóik csak a szenvedésüket tudják nézni, mielőtt elmennek. De ő mosolyog, békében ment el – nyugtatta a nővér.

-          Köszönöm – bólintott hálásan Lane.

-          Kicsim ideje hazamennünk! – ölelte át Tony.

-          Menjünk, de mikor kaphatjuk meg a testét? – nézett a nővérre.

-          Majd értesítjük önöket, ha a betegfelvételkor megadták az adataikat – legyintett.

-          Ezt még ellenőrizzük! – mondta Tony. – Az egyik munkatársa kísérte el tegnap.

-          Rendben, akkor kérem jöjjenek! – odamentek a nővérpulthoz, ahol utánanézett Alfred kórlapján.

-          Igen, ez a helyes cím és telefonszám – bólintott Tony.

-          Köszönjük – szedte kissé össze magát Lane.

-          Na menjünk! Viszontlátásra – köszönt el a férfi.

-          Viszlát, és részvétem az apja miatt asszonyom – búcsúzott el kedvesen.

-          Köszönöm, de Alfred nem volt az apám, ő csak egy ember volt, aki egész életemben szeretett – szipogta.

-          Akár egy szülő – mosolygott rá a nővér.

-          Laney menjünk! – húzta magával a nőt, mielőtt még durván beszólna a másik nőnek.

-          Rendben – szipogta, és követte a férfit.

Mikor hazaértek Phil érdeklődött munkatársa hogyléte felől, de Lane kisírt szemeiből tudta, hogy semmi kedvező. Lane nem foglalkozott semmivel és senkivel, felment szobájukba, leült az ágyra és újra utat törtek könnyei. Éppen zsebkendő után kutatott zsebében, mikor kezébe akadt Alfred búcsúlevele. Széthajtotta és olvasni kezdte:

Drága Laney!

Sajnálom, hogy itt kell hagyjalak, de úgy látszik ez a sors maradt számomra. Köszönettel tartozom neked, hogy segítettél ismét magamra találni a feleségem és a kislányom halála után. Esküszöm, ha akkor nem vagy, már hamarabb véget ért volna az életem, de akkor ön kezűleg vetettem volna neki véget. Szeretlek, és a születendő gyermekedre is unokámként tekintek, bár tudom semmi közöm hozzá, hiszen csak egy szolgáló vagyok, de akkor is így gondolok rá. Szerencsés emberek a szüleid, hogy ilyen csodálatos gyermekük van, mint te. Ne gondold, azonban, hogy ők ezt nem tudják, nagyon is jól tudják, apád nagyon büszke rád, és csak ezt Isabell miatt nem mutatja, mert nem akarja azt éreztetni, hogy téged jobban szeret. Éppen ezért kényeztette el annyira a nővéredet, mert lelkiismeret furdalása volt emiatt. Persze apádnak soha nem volt erős oldala a hazugság, hiszen soha nem tudta az igazi érzéseit titkolni a testvéreid előtt, csupán előtted.

Lane számomra itt a vég és mit is akarhat az ember ilyenkor? Egyszerű a válasz, a számára legfontosabbakat boldognak tudni. Nekem te és Tony vagytok a legkedvesebbek, és szívből örültem, hogy együtt kötöttetek ki. Tony jó ember, bár néha az érzelmeinek nem tud parancsolni, de legalább nem tud hazudni neked.  Hidd el igazat mond, amikor azt mondja neked, hogy imád. Laney kérlek legyetek boldogok együtt, hiszen már mindkettőtök igazán rászolgált. Mindig veletek maradok lélekben, nem kell aggódnod.

Szeret téged Alfred.

 

Lane mikor a végére ért ismét könnyek gyűltek a szemében, és elmosolyodott. „Úgy lesz Alfred.” – ígérte meg magában. Megtörölte szemeit, és felkelt, majd lement vőlegényéhez.

-          Tony merre van? – kérdezte az éppen ott elhaladó Philtől.

-          Nem tudom pontosan, az ebédlőben és az udvaron biztos nincs, mivel onnan jövök. – felelte.

-          A szobánkban sincs, mert én meg onnan jövök – morogta.

-          Nehogy felhúzd magad, mert én nem élek bűntudattal a baba miatt! – szólt rá.

-          Nyugalom, inkább menj a dolgodra! – nem hagyta magát felidegesíteni.

-          Már itt sem vagyok – azzal kisprintelt a házból. Lane ezután nagyot sóhajtott, és elkezdte keresni vőlegényét. Hirtelen hangokat hallott az irodából. Odalépett az ajtóhoz, majd bekopogott.

-          Igen – hallotta Tony dühös hangját, rossz érzéssel töltötte el, de benyitott.

-          Hát itt vagy? – kérdezte kedvesen, ügyelve rá, hogy ne menjen nagyon be.

-          Miért kerestél? – érdeklődött kissé nyersen.

-          Hogy mikorra kaptunk időpontot a szülészeti klinikára?

-          Szerdára – felelte ridegen.

-          Értem, akkor jobb ha én megyek is, csak gondoltam, hogy jobb lenne mindkettőnknek a gyászban együtt – indult ki a szobából.

-          Lane várj nem úgy gondoltam! – sietett oda hozzá.

-          Tudom, mindkettőnknek nehéz. Gyere együnk valamit! – csókolta meg, közben Tony magához ölelte. – Ne – kérte, mivel felelevenedett előtte annak az éjszakának az emléke, amelyiken lehetséges, hogy gyermekük megfogant.

-          Jól érzed magad? – kérdezte kedvesen.

-          Igen, csak nem szeretek itt lenni – húzódott el tőle.

-          Megértem, na akkor együnk valamit! – és nyomatékot adva szavainak a gyomra is korgott.

-          Na hallgassunk rá! – eresztett meg egy alig látható mosolyt.

-          Na jó – engedte el, és betértek a konyhába, ahol már ott volt régen elkészülve az ebéd.

-          A többiek vajon már tudják? – kérdezte Lane, miközben szedett magának az aznapi menüből.

-          Phil biztos, szerintem ő közölte velük is – felelte szomorkásan.

A késő délutáni ebéd csendesen telt, nem igazán akartak beszélgetni. A nap további részében nem is nagyon szóltak egymáshoz, csak bámultak maguk elé. Este lefekvéskor Lane szokása szerint hamar elaludt miközben szorosan vőlegényéhez bújt. Tony szinte egész éjjel kedvesét szemlélte, milyen békésnek tűnik, de tudta, hogy ez csak a látszat, belül nagyon is ideges. Tudta ezenfelül azt is, hogy másnap információkat fog kapni a gyermek fejlődéséről.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.