Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mélységi kaland 1.rész

2011.12.22

 

A hatalmas mély tenger rengeteg titkot rejt az emberek elől, akik fizikai korlátaik miatt nem képesek feltárni a tenger misztikus és csodás világát. Az evulúciós elméleteik során, mindig úgy mondják, hogy egy lény kimászott a partra és tovább fejlődött, és úgy lettek ők emberek. Pedig a mélytengeri lények közül is elérte néhány, hogy egy bizonyos része a testüknek emberhez hasonlatos legyen. Ők a sellők, vagy egyéb elnevezésben a hableányok. 

 

 

A sellők mindig is kíváncsi lények voltak, akik barátkozni akartak a szárazföldön élő emberekkel. Az emberek megrészegültek a szirénsellők énekétől, és szerelembe estek irántuk, míg a módosabbak meg akarták őket kaparintani. Emellett a tenger más élőlényeit is elkezdték pusztítani a húsukért, vagy mert féltek tőlük, ezért a sellők visszavonultak a tenger mélyére és olyan szigetek közelében telepedtek le, ahol nem voltak emberek. 

 

 

A történetünk is egy ilyen lakatlan sziget és annak lagúnájában játszódik. Itt élt megannyi társával Gwendolyn, a fiatal sellő, aki nem itt született. Ez rögtön az első pillanatban látszott rajta, hiszen más volt mint a többiek. Az itteni sellőknek mind pikkelyes volt a farkuk, míg neki kiskorában állítólag egy betegség következtében mindegyik pikkelye lepotyogott a testéről. Voltak olyan pletykák is, hogy a koralldombokon találtak rá egy hatalmas kagylóban csecsemőként. Ez még hihető is lett volna, de az a kagyló csak a mély tengerben nő, ami hemzseg a különböző Vizi szörnyektől és cápáktól, na meg a cápalaki sellőktől, akik elég agresszívak. 

 

 

Gwen nem foglalkozott ilyesmivel, vágyott a lagúnán túli kalandokra, látni akarta, hogy milyen is ott az élet. A szürke uszonya valahogy sehogyan sem illett az itteni színpompás farok úszok közé. A haja hosszú és dús volt, amivel inkább a testét takargatta, míg a többi hableány kagylóhéjakat és csigaházakat csavart a sajátjába, vagy rövidebben viselték. Ilyen volt Tanja, Gwen egyedüli barátnője, aki szirén sellő volt. Tanja és Gwen azért értették meg olyan jól egymást, mivel a lagúna normái szerint különcök voltak. Tanja uszonya szintén sötét volt, de mégis jobban elfogadták, mivel az ő őseit ismerték, akik a ködös felszíni vizekből menekültek ide az emberek elől. Tanja haja jóval rövidebb volt, mint Gwennek, és szívesen mutatta meg az idomait. Neki a vérében volt a csábítás, amit sokan nem néztek jó szemmel. Gwennel ezért is jöttek ki jól, mivel a csendesebbik lány nem akart semmit megváltoztatni a szirénen. 

 

 

Tilos volt a lagúnában élő sellőknek a felszínre úszniuk. Azonban a két lány gyakran a felszínre úsztak, és figyelték a szárazföldet, és a delfinekkel együtt úszkáltak. Ha netán arra haladt egy-egy hajó, akkor azt hitték, hogy a delfinekkel keverték őket össze. A lagúna lakói közül még egy sellővel voltak jóban, aki szintén kívülálló volt az ott lakók szemében, mivel az apja a lagúnán kívülről származott, és nem tudtak róla semmit. Ő volt Konrad, aki sok tekintetben kitűnő sellőifjú volt. Erős volt és a mágikus erejével képes volt vad hullámokat kelteni. A farok úszója nagyon különleges volt, mivel fehér volt, de ugyanakkor a haja fekete. Konrad a két lány közül Gwent kedvelte inkább, mivel Tanja túl szemtelen volt és vad. Nem értette, hogy két ilyen ellentétes jellem, hogyan lehet ennyire jóban. 

 

 

Tanja és Gwen éppen a korall peremén gondolkoztak, hogy mit is kellene csinálniuk, de semmihez nem volt igazán kedvük. Gwen bőre valósággal bizsergett, mintha valami hívná a messzeségből. 

 

 

- Olyan zavaros a víz – állapította meg Tanja. 

 

 

- Lehet megint a közelbe jött egy olyan hatalmas hajó, mint múltkor. Tudod azt egy rakás cápa követi mindig, és a korallból is törnek le – vonta meg a vállát Gwen, mire a gyomra hangosan morajlott.

 

 

- Már megint nem ettél semmit? – szidta meg Tanja.

 

 

- Csak moszat volt, és tudod, hogy azt mennyire utálom. A kagyló elfogyott, mire odaértem Rosemary standjához – magyarázta.

 

 

- Nem értem, hogy mi nem ízlik neked a moszaton. Bár az is igaz, hogy múltkor magadba tömted, és rövidesen ki is jött belőled ugyanazon az oldalon – állapította meg a sötéthajú.

 

 

- Olyan jó volna kiúszni a korallon túlra – bámult a messzeségbe Gwen, miközben a hosszú szőke haját a füle mögé simította. 

 

 

- Hamarosan visszatér Konrad, és majd ő mesél róla. Emellett te magad mondtad, hogy eléggé nyüzsögnek körülöttünk a cápák, mert egy hatalmas hajót követnek. Nem hiszem el az összes rémtörténetet, amit híresztelnek, mégis azt elhiszem, hogy vannak ott veszélyek, mivel az őseim másképpen nem jöttek volna ide – indokolta meg a sötét hajú sellő.

 

 

- A nyílt tengerről jövő áramlatok mindig olyan hideg vizet hoznak, mégis olyan kellemes – nyújtotta arra a kezét.

 

 

- Végre megvagytok, azt hittem, hogy már megint tilosban úszkáltok – érkezett meg Konrad.

 

 

- Végre visszatértél te hős harcos – gúnyolódott Tanja, akit a sellőifjú figyelmen kívül hagyott volna.

 

 

- Láttál valami érdekeset? – kérdezte álmodozva Gwen.

 

 

- Majdnem nem sikerült visszatérnem. Néhány napra bekerítette a csapatunkat néhány cápalaki sellő. Három bajtársam oda is veszett – mondta szomorúan, miközben a karjára nézett. Ekkor vette észre a két lány, hogy Konrad karjára gyógynövények vannak kötve, vagyis megsérült. 

 

 

- Beléd harapott valamelyik? – kérdezte enyhe aggódással a hangjában Gwen, ami inkább izgatottság volt.

 

 

- Nem, az egyik cápalaki ficsúr a szigonyát döfte a karomba. Igazi eszelős rohadék feje volt – emlékezett vissza a kegyetlen arcvonásokra.

 

 

- Miért nem harapott, állítólag a cápalaki sellőknek nagyon éles foguk van – nem értette Gwen.

 

 

- Mindig van velük néhány kísérő cápa is, akik, ha vért éreznek, akkor támadnak, akár a saját társukat is, ha az megsérült, és fel is zabálják – mondta megvetően.

 

 

- Utálatos élőlények – fintorgott Tanja.

 

 

- Sajnos nem sokban különbözünk tőlük, hiszen ha Sara szomorúnak lát minket, akkor még ki is gúnyol, hogy még nyomorultabbnak érezzük magunkat – felelte szomorúan Gwen.

 

 

- Sarat egy cápalakival összehasonlítani, még tőled is túlzás – figyelmeztette Konrad.

 

 

- Szerintem kitűnő hasonlat, mégis én is akarom hinni, hogy Sara nem enné meg egy lagúnabeli társát, mert az megsérült és vérzik – értett egyet kivételesen a fiúval.

 

 

- Érzitek, a korallban élő növények és állatok idegesek lettek – tapintotta meg a falat Gwen. – Valami idegen jött a lagúnába – lökte el magát a zátonytól, és a megérzéseire hagyatkozva úszott a zátony mentén.

 

 

- Gwen! – hallotta Tanja hangját.

 

 

- Lassíts! – érte utol a lányt Konrad.

 

 

- Nézd, ott van három gyerek a zátonyon túl – mutatott abba az irányba Gwen.

 

 

- Megyek és szólok nekik, hogy térjenek vissza a lagúnába – sóhajtott mélyet, majd indult a gyerekek felé.

 

 

- A korall nem remegne, mert ők elhagyták a biztonságos körzetet – mormogta, majd engedve a vágyainak, és Konrad után úszott. 

 

 

- Gwen ne menj! – állt meg a zátony szélén Tanja, akinek szintén rossz érzése volt.

 

 

- Nem lesz baj – legyintett, és már meg is előzte Konradot.

 

 

- Gwen menj vissza! – kiabált a lányra, aki jóval gyorsabban úszott nála. Ekkor a lány elérte a három gyereket.

 

 

- Menjetek vissza! – parancsolt rájuk.

 

 

- Fogd be csupasz uszonyú! – fújt rá az egyik, akinek nagyon ismerős vörös uszonya volt.

 

 

- Veszélyes itt, szóval inkább ússzatok vissza a lagúnába, mielőtt valakinek baja esne – kérte őket türelmesen.

 

 

- NEM – vágták rá rögtön.

 

 

- Kérlek titeket, valami nagy hal közeledik erre, szóval nem tanácsos itt maradni – próbálta jobb belátásra bírni őket, mire odaért Konrad is.

 

 

- Gyerünk kölykök, söprés vissza a korall mögé! – parancsolt rájuk. 

 

 

- Konrad, az milyen hal ott? – mutatott előre Gwen.

 

 

- A francba, egy cápa – ragadott meg két gyereket, az egyiket odalökte Gwennek, aki magához ölelte a kis vörös uszonyút, és elkezdett visszafelé úszni vele. Azonban a gyerek arcon vágta a farok úszójával és kimenekült a szőke hajú sellő karmaiból.

 

 

- Hazug vagy, ahogy a nővérem is mondja - öltött nyelvet Gwenre, és megfordult, mire ő is meglátta a hatalmas állatot.

 

 

- SEGÍTSÉÉÉÉÉÉÉG! – sikoltott nagyot a gyerek.

 

 

- Pont olyan ostoba vagy, mint Sara – ragadta meg a karját, és taszította Konrad felé, mivel a cápa őket vette hamarabb észre. 

 

 

- Gwen ne csinálj hülyeséget! – szólt rá Konrad, miközben a nyakában lévő sípot megfújta. A környéket egy recsegő magas hang töltötte be, mintha egy csapdába esett delfin sírna a társai után.

 

 

- Meneküljetek, én elcsalom, úgyis gyorsan tudok úszni – mondta Gwen.

 

 

- Nem, te is visszajössz, ha el tudunk jutni a korallhoz, megmenekültünk – nem akart beleegyezni Konrad, mintha a gyerekek nem is érdekelnék. 

 

 

- Éppen egy cápa van itt, most ne vitatkozzunk – tépte ki a karját Konrad kezei közül, mire a fiú egyik ékszerszerű dísze megsértette a lány bőrét, és vér szivárgott belőle.

 

 

- A francba – lett ideges Konrad, és most már tényleg nem foglalkozott a gyerekekkel, mivel a lányt kezdte húzni egy biztonságos zughoz, mivel a cápa megérezte a vért, és begyorsított. A vér illata teljesen megrészegítette, és könnyedén suhant el a három gyerek mellett. 

 

 

- Hagy csaljam el! – kérte Gwen, mire hátrapillantott, és a cápa már ki is nyitotta a hatalmas száját, hogy egészben bekapja őket. Nem is gondolta volna, hogy létezik ekkora élőlény. Tudta jól, hogy most nagy bajban vannak, és ő nem tud ez ellen tenni semmit. Kétségbeesésében hatalmasat sikított.

 

 

Érezte, ahogy a víz vibrálni kezd körülötte, és valami elementáris erővel halad tovább. Teljesen olyan volt, mikor a delfinek kommunikálnak, érezni lehetett a rezgést. A külvilággal teljesen elvesztette a kapcsolatot, miközben nem tudta abbahagyni a sikítást. Hirtelen fájdalmat érzett a gyomránál, majd elsötétült a világ. 

 

 

Mikor kezdett visszatérni a valóságba, a szokásos melegséget érezte, vagyis otthon van. Ezek mellett még beszélgetés hangjai is megütötték a fülét.

 

 

- Mi volt ez Konrad? Mi történt vele? – kérdezte Tanja, feltehetőleg Konradtól.

 

 

- Hagyj békén! – tért ki a válasz alól.

 

 

- Idefigyelj te mocsok, tudom, hogy többet tudsz, annál, amit elmondasz, szóval kezdj el beszélni – hallotta meg a barátnője fenyegetőző hangját.

 

 

- Idefigyelj te ostoba szirén, csak azért nem dobtalak ki az óceánból, mert Gwen kedvel téged, de ha ezt tovább folytatod, akkor nem leszek ilyen türelmes – felelte Konrad, akinek a hangjából hiányzott a szokásos barátságosság.

 

 

- Szóval igaza van, titkolsz valamit – állapította meg Gwen, miközben nem színlelt tovább alvást.

 

 

- Jól vagy? – kérdezte aggódva Tanja, míg odaúszott a barátnőjéhez.

 

 

- Nem – kapott a fejéhez, miközben igyekezett felegyenesedni. Ahogy nagyobb mozdulatokat tett, a gyomránál is érezte a fájdalmat. – A három gyerek jól van? – kérdezte összegömbölyödve.

 

 

- Válságos állapotba kerültek a hangodtól – felelte keményen Konrad.

 

 

- Mi történt? – nem értett semmit a szőke hajú sellő.

 

 

- A sikolyoddal kinyírtad azt a hatalmas cápát – újságolta Tanja.

 

 

- Meg a segítségünkre siető néhány delfint is, ami miatt az apám nagyon dühös lesz – mondta idegesen Konrad.

 

 

- A gyerekek helyre fognak jönni? – kérdezte Gwen.

 

 

- Úgy tűnik, még túl kicsik voltak ehhez a hanghoz – sóhajtott mélyet a fiú.

 

 

- Milyen hang jött belőlem? – kérdezte semmit sem értve.

 

 

- Nos, nem valami kellemes. Nekem se hiányzott túl sok, hogy elvesszem az eszméletem, de még Konrad időben gyomron vágott – mesélte a történteket Tanja.

 

 

- Te ütöttél meg? – hitetlenkedett, miközben a hátsója alatt valami szúró dolgot érzett. Azt hitte, hogy egy kövön ül. Azonban mikor maga alá nézett, nem volt ott semmi. Ahogy visszaült, megint érezte a különös érzést, és fészkelődve próbálta megtalálni ennek a forrását.

 

 

- Mi a baj Gwen? – kérdezte aggódva Tanja.

 

 

- Ha leülök, valami szúr – felelte. – de semmi nincs alattam.

 

 

- Lehet, valami az uszonyodra ragadt – nézett barátnője mögé a sötét hajú lány. – Gwen, neked nőtt egy pikelyed – mondta vidáman.

 

 

- Visszanőnének? – illetődött meg, miközben kérdőn nézett a két barátjára. Tanja őszintén mosolygott, míg Konrad ideges lett.

 

 

- Nagyon úgy tűnik, legalább Sara sem tud mivel gúnyolni többé – nézte a jó oldalát a szirénsellő.

 

 

- Helyette itt lesz a hangom – mondta pesszimistán a szőke, a másik kettő válaszolni akart, mire egy csikóhal jelent meg.

 

 

- Végre megvan Konrad úrfi, az apja hamarosan megérkezik, a delfinekkel kapcsolatos jelentésre kíváncsi – jelentette be.

 

 

- Megyek – mondta fáradtan a fiú. – Ti meg maradjatok nyugton! – intézte a két izgága lánynak, majd elúszott onnan.

 

 

- Mit tudhat? – kérdezte idegesen Tanja.

 

 

- Erre én is kíváncsi vagyok – köhögött Gwen, mire a torkából vér jött fel.

 

 

- Fel kell úsznunk a felszínre, és a parton megvárni, míg ez elmúlik, mert különben megint cápában lesz részünk – mondta idegesen Tanja. 

 

 

- Rendben segíts! – kapaszkodott barátnőjébe Gwen, aki elindult vele a felszín felé. Ekkor azonban néhány delfin az útjukat állta, két katonával.

 

 

- Hova mentek? – kérdezte az egyik izomkolosszus. 

 

 

- A barátnőm vérzik, fel kell vinnem a felszínre, mert hamarosan a lagúna nyüzsögni fog a cápáktól – magyarázta Tanja.

 

 

- Neptun király utasítása szerint senki sem hagyhatja el a lagúnát, főleg nem ő – mutatott Gwenre.

 

 

- Akkor hívjatok egy boszorkányt, mert nagyon rosszul vagyok – égett a farka, mintha valami ki akarna türemkedni a bőréből. A szőke lány úgy érezte, hogy egyre rosszabbul van.

 

 

- Hozok segítséget – mondta a másik katona, és egy delfinnel elúszott onnan.

 

 

- Rendben, addig vidd vissza! – parancsolt Tanjára az ott maradt őr. A sötét hajú sellő nem tudott mást tenni, engedelmeskedett az utasításnak. 

 

 

- Valami nagyon nincs itt rendben – morogta Tanja, miközben visszafektette a barátnőjét.

 

 

- Kérlek, ne hagyj magamra! – szorította meg a barátnője kezét Gwen.

 

 

- Ez furcsa, tavaly kellett volna átesned az ilyesfajta változáson, a tizenhatodik születésnapodon, habár téged találtak, így fogalmunk sincs, hogy pontosan mikor születtél. De akkor is – maradt mellette, miközben látta, hogy Gwen sellőfarka ismét pikkelyes lesz, és zöldes árnyalatú is, miközben a haja egyre barnult befelé.

 

 

- Mi történik most velem? – kérdezte fájdalmaktól küszködve.

 

 

- Végre átalakulsz azzá, amivé születtél – jelent meg ismét Konrad, egy boszorkánnyal az oldalán. 

 

 

- Te szemét ideje elmondanod, hogy mit tudsz, mert nem érdekel, hogy milyen jó katona vagy, akkor is laposra verlek – fenyegette meg a harcost.

 

 

- Neptun egyik fiát botorság így megfenyegetni – szólalt meg a boszorkány, miközben odaúszott a beteghez. 

 

 

- Neptun fia? – hitetlenkedett Tanja.

 

 

- Bizony – bólintott a fiú.

 

 

- Minden fehér farok uszonyú sellő, a királyi családba tartozik – közölte a boszorkány, miközben Gwent vette jobban szemügyre.

 

 

- Gwennel mi van? – hagyta figyelmen kívül, hogy Konrad milyen származású.

 

 

- Az ereje felébredt, és most testileg is azzá válik – mondta remegve a boszorkány.

 

 

- Mivé válik? – ijedt meg az egyébként egyáltalán nem félős Tanja.

 

 

- Te is jól látod, hogy nem közönséges pikkelyei vannak – mondta idegesen Konrad.

 

 

- Tanácsosabb lenne elvinni Neptun kastélyába, ott jobban el lehetne látni, és megfékezni, ha megvadul – mondta a boszorkány.

 

 

- Gwendolyn a legkedvesebb és legjámborabb sellő, akit ismerek, nem bántana senkit – vette védelmébe a barátnőjét Tanja.

 

 

- Fogalmad sincs róla, hogy mi ő – ragadta meg a vállainál Konrad, aki teljesen kivetkőzött önmagából.

 

 

- De tudom, hogy ki ő. Ő a barátunk, akire mindig számíthatunk, hatalmas szíve van, és inkább meghalna, minthogy nekünk bármi bántódásunk essen. Téged is a cápától a testével védett volna két napja – felelte harciasan a lány.

 

 

- Gyerekek, ne itt essetek egymásnak, mint egy házaspár, mert féltékeny leszek, hogy nekem nincs párom – próbálta leállítani őket Gwen. A két civódó fél a beteg lány mondandójától mélyen elpirult, hiszen soha nem gondoltak egymásra, mint pár, habár az is igaz, hogy furcsa bizsergést éreztek, mikor egymáshoz szóltak. Tanja éppen összeszedte volna magát, mikor megjelent Sara.

 

 

- Sziasztok – köszönt zavartan.

 

 

- Szia – köszöntek vissza kórusban, igen megilletődve.

 

 

- Mit akarsz? – szedte össze leghamarabb magát Tanja.

 

 

- Hallottam, hogy Gwen segített megmenteni a húgomat, mikor az felelőtlenül kiúszott a korallon túlra. Habár nagy sokk érte, mégis már magánál van, és elmondta őszintén, hogy mi történt. Ezért hálából hoztam egy kis ennivalót, mivel hallottam, hogy rosszul vagy – tartott oda egy kagylóhéjat.

 

 

- Fúj, moszat – szörnyülködött Gwen.

 

 

- Tudom, hogy nem szereted, de ettől kaphatsz leghamarabb új erőre – próbált meggyőző lenni.

 

 

- Ostoba lány – lökte ki a kezéből a kagylót a boszorkány. – Ez a leviatánsellőknek mérgező, nem csoda, hogy utálja – állt ki mellette.

 

 

- Le… le… leviatán? – lett rosszul Tanja. – Gwen egy leviatánsellő? – próbálta feldolgozni.

 

 

- Ezek leviatán pikkelyek – mutatott a lány farkára. – Ezek a sellők képesek a hangjukkal parancsolni a tenger legvisszataszítóbb szörnyeinek, és azokat irányítani. Veszélyesebbek, mint a cápalaki sellők. Ezért kell elvinni Neptun palotájába, mert ez a víznyomás nem jó neki, és a mélységben élő leviatánok hallották a sikolyát, hamarosan itt lesznek érte, egy hét múlva biztosan. Feltúrják majd ezt a békés lagúnát, és az itt élő sellőket felfalják – mondta el a borús jövőt.

 

 

- NEM! – sikította Tanja. – Gwen nem tudna senkit bántani – kardoskodott ellenük tovább.

 

 

- A természete hamarosan megváltozik, és húst fog enni – mondta a boszorkány, majd elúszott onnan. 

 

 

- Tudtam, hogy nincs veled rendben valami – mondta Sara, akit nagyon sokkoltak a hallottak.

 

 

- Takarodj innen! – dobott felé Tanja egy kavicsot.

 

 

- Búcsúzz el tőle! – utasította Konrad a szirénsellőt, majd elvonszolta onnan Sarát.

 

 

- Tanja – nyögte Gwen.

 

 

- Nyugodj meg! Tévednek – próbálta tartani benne a lelket.

 

 

- Mi van, ha nem? Soha nem illettem ide – felelte, miközben igyekezett elviselni a fájdalmat. 

 

 

- Szükséged van valamire? – kérdezte átölelve őt.

 

 

- Segíts kijutnom a korallon túlra! – kérte meg a barátnőjét.

 

 

- Mire készülsz? – nem értett semmit.

 

 

- El kell mennem innen, mielőtt igazuk lenne. Ha tényleg idetartanak a leviatánsellők, akkor hátha meg tudom állítani őket. Ha valóban értem jönnek, akkor van esélyem rá – próbált a lelkére beszélni. 

 

 

- Figyelj, odakint nyüzsögnek a cápák és a ráják – próbált érvelni.

 

 

- De egyik sem olyan veszélyes, mint a leviatánok. A cápák itt élnek a lagúna körül, mégsem jönnek be, ha mi nem megyünk ki. Hány mesét hallottunk már a tengeri szörnyek pusztító képességeiről. Eddig nem hittünk a leviatánok létezésében, aztán kiderül, hogy én egy parancsoló sellőjük vagyok – kedve lett volna ettől az egésztől elnevetni magát, ha nem lett volna ennyire rosszul. 

 

 

- Kitaláltam valamit, hamarosan visszajövök. Addig te fogd vissza a sikítani akarásod! – csillant fel Tanja szeme.

 

 

- Rendben – bólintott Gwen.

 

 

Tanja hamarosan kiúszott a barlangszerű mélyedésből, és olyan gyorsan úszva, ahogy tudott beszerzett néhány fontos dolgot. Habár tudta jól, hogy Gwen nagyon meg fog ezekért haragudni, mégis kockáztatott, hiszen jót akart a barátnőjének. Reménykedett benne, hogy észrevétlenül ki tudja majd jutatni, hogy magát sem keveri nagyon nagy bajba. Habár, ha észreveszik, Gwen távozását, akkor úgyis ki fogják őt is kérdezni.

 

 

Amint összeszedte a szükséges dolgokat, és szerzett néhány kagylót, hogy barátnője egy kicsit megerősödjön, az őrök mellett visszasurrant a beteg lányhoz. Gwen látszólag valamivel rosszabbul volt, de igyekezett visszafogni magát, és a hangját. Tanja először odaadta neki a kagylókat, amit a lány igen lassan fogyasztott el, de mégis kissé jobb volt így. Ezután Tanja megkezdte az átalakítását. A hosszú ismét szőkülő fürtöket kissé átrendezte, kagylókkal, csigákkal és gyöngyökkel díszítette, majd a kedvenc kendőjét, amit a nagyanyjától kapott, a lány derekára kötötte. Hozott még két zöldesárnyalatú nagyobb kagylóhéjat, amiket hínárral összekötött, és Gwen melleit eltakarta, mivel ezt a funkciót eredetileg a lány haja töltötte be. Némi tintahal tintával kifestette az arcát, és már rá sem lehetett ismerni a lányra.

 

 

- Így ni, készen is vagyunk – nézett végig büszkén a művén Tanja. – Ha nem én csináltam volna, akkor meg sem ismernélek – mosolygott bátorítóan.

 

 

- Köszönöm – ölelte meg a barátnőjét.

 

 

- Igyekeznünk kell, mert a festék fogalmam sincs, hogy meddig marad meg az arcodon, és az energia meddig tart ki, amiket a kagylókból nyertél – fogta meg a kezét. 

 

 

- Csak a zátony széléig jussak el, utána a nyílt vízen nem érnek utol – próbálta optimistán nézni a helyzetet.

 

 

- Nagyon le vagy gyengülve, nem biztos, hogy olyan gyorsan tudnál úszni – emlékeztette.

 

 

- Nem gondolhatok arra, hogy nem fog sikerülni, mert akkor itt is várhatnám, hogy elhurcoljanak Neptun palotájába, és felhasználjanak a mocskos kis terveikhez.

 

 

- Rendben – nem vitatkozott tovább Tanja. Gwen ennek kiváltképpen örült, mivel egy ideje furcsa gondolatok keringtek a fejében, hogy húst akar enni. Halakat, delfineket vagy sellőket. Már korábban gondolt arra, hogy milyen lehet a húsuk, de mindig elhessegette a gondolatot, viszont most minden értelmet nyert.

 

 

Éppen egy őrjárat elől bújtak el, mikor egy-egy kezet éreztek a vállukon. 

 

 

- Csak nem mentek valahova? – hallották meg Konrad hangját.

 

 

- A fenébe – lett ideges Tanja, míg Gwen igyekezett nyugodt maradni, hogy nehogy elvessze a józan eszét, és olyat tegyen, amivel még tovább rontana a helyzetén.

 

 

- Talán nem szabad? – lökte le magáról a valamikori barát kezét, és távolodott néhány méterre.

 

 

- Tudod jól, hogy megtiltották, hogy elhagyd a barlangod. Mindenki biztonsága érdekében jobb lenne, ha kivételesen engedelmeskednél, és engednéd, hogy a királyi haderővel megvédjünk téged – próbált Gwen lelkére beszélni.

 

 

- Bocsáss meg Konrad, de ti mondtátok, hogy nem tartozom ide. Ha valóban értem jönnek az enyéim, akkor jobb lesz eléjük mennem, hogy a lagúna megmeneküljön – nézett rájuk szomorúan.

 

 

- Az anyád nem véletlenül mentett ki onnan és hozott ide egy kagylóban – oktatta ki Konrad.

 

 

- Engedj el, vagy különben kénytelen leszek durvább módszerrel távozni – masszírozta meg a torkát.

 

 

- Ne Gwen! – kapott a lány után Konrad. 

 

 

- De – és már nyitotta is a száját, hogy hatalmasat sikítva megöl mindenkit a lagúnában. Konrad ijedten kapott a füléhez, mire Gwen sebesen elkezdett úszni a korall felé. Már jó néhány méter előnye volt, mire Konrad észrevette, hogy átverte. Rögtön a lány után indult, átkozva magát, hogy azt hitte, hogy tudatosan bántaná őket. Ismerte a lányt, és tudta, hogy nem ártana senkinek, ha az eszét elveszti, majd akkor. 

 

 

Gwendolyn minden erejét összeszedve úszott. Több katona és delfin próbálta az útját állni, de vagy kikerülte őket, vagy ellökte az akadályokat. Igazából senki se merte akadályozni, mivel féltek a hangjától. Ahogy elérte a cápalaki területet, már senki nem követte, mivel a cápákkal így is elég labilis volt a viszony, míg a cápalaki sellők nyílt hadiüzenetnek vennék.

 

 

*

 

 

Ideje szót ejteni a cápalaki sellőkről is. Könnyedén fel lehetett ismerni őket, hiszen nekik nem volt pikkelyük, a farkuk szürke volt, a nyakuknál tisztán látszott a kopoltyújuk és a hátukon jellegzetesen kitülekedett a cápákra jellemző uszony. A fogaik hegyesek voltak, és a cápákra jellemzően, ha valamelyiket elvesztették, akkor rövid úton visszanövesztették. A cápalaki terület sokkal kopárabb volt, mint a lagúna, vagy más sellők által lakott területek, mivel mélyebben helyezkedtek el. A cápalaki sellők csak élelem szerzés céljából úsztak melegebb vizekre. Számukra a nyílt helyszín nem jelentett különösebb veszélyt, maximum, ha valamelyik társuk megtébolyodott és a kannibalizmus útjára lépett. 

 

 

Ebből kifolyólag a cápalaki sellők elég agresszívak és bizalmatlanok voltak egymással. Tegnap még a barátod volt, ma meg éppen a húsodból lakmározik, mert megtébolyodott. Mivel abszolút vadászok voltak, így nem éreztek lelkiismeret furdalást, ha gyilkoltak. Harcosaik precízek és kemények voltak, nem kegyelmeztek egy ellenséges sellőnek sem. A kivételes képességű egyedek parancsolni tudtak a nagytestű cápáknak is, akik rettegésben tartották az összes óceáni teremtményt, ahová elért a fény. A fényen túl, pedig még ennél is veszélyesebb élőlényekkel rendelkeztek, amik a leviatánokat is vissza tudták tartani, ha az azokat irányító valamelyik sellővel történt valami.

 

 

Sigfrid is a különleges cápalaki sellők közé tartozott. Az ő szüleit kannibállá vált társak ölték meg, és ették meg a szeme láttára, mikor még kisfiú volt. Jól emlékezett ő csak azért tudott elmenekülni, mert a mélyből feljött egy hatalmas kígyószerű szörny, amit egy korábban nem látott sellő irányított, és egy hatalmas kagylót hoztak. A kagylóból gyönyörű dal szólt, amitől a szörny nyugodt volt. Az árván maradt Sigfrid követte a szörnyet és a sellőt, akik a lagúnába mentek és lerakták ott a kagylót, amiről az ottani sellők tudtak, és delfinekkel őriztették a meszes páncélt. Tudta jól, hogy nem szabad odamennie, de mégis vonzotta a kagyló. Sikerült odasettenkednie, ahol először találkozott a fiatal Konraddal. Jól tudta, hogy Neptun fia, mégsem ijedt meg tőle, és nem is alázkodott meg a hasonló korú fiú előtt. 

 

 

Ekkor kezdődött a két fiatal harcos rivalizálása és harca. Mind a kettő ettől kezdve teljes bedobással edzett, hogy legyőzzék a másikat. Ez már legalább tíz éve volt, és mostanra Sigfrid is erős harcossá vált. A teste erős volt, és a bőre igen kemény, amit csak kifejlett fehércápák tudtak megsebezni. Az arcán viselte Konrad nyomat, mivel a fiú a különleges gyűrűjével megsebezte őt, és a cápalaki körzetbe vetette, hogy a fajtársai falják fel. A fiú szerencsére el tudott bújni egy kőrakás alatt, ahol nem érték el a cápák. 

 

 

Miután begyógyult a seb, csak azután jött elő. A teste igencsak legyengült, szinte a halálán volt. Kevesen múlott, hogy nem halt meg. mostanra viszont már az egyik legerősebb harcos, aki minden egyes összecsapást megragadott, hogy Konradot megsebezze, és elpusztítsa. Elég vakmerő és kegyetlennek ismerték a tengerben, miközben egyáltalán nem volt gonosz. Egyetlen vágya volt, hogy ismét hallja a kagylóból kiszálló éneket, ami bármit és bárkit képes volt megfékezni. 

 

 

Nagyon sokszor vágyott magányra, és ilyenkor elhagyatott, elsüllyedt hajóroncsokban bujkált. Habár itt is bőven nyüzsögtek cápák, de ezek még tapasztalatlan és ügyetlen kölykök voltak, akik a roncsokban élő kisebb halakra vadásztak. 

 

 

Közben Gwen igen gyorsan úszott, amiben már igen kezdett kifáradni. Mellesleg egy pörölycápa is kiszúrta, ami nem akart róla leakadni. Mivel elég nyílt volt a terep, ezért nem tudott rendesen elmenekülni, hiszen hozzá volt már szokva a korallzátony nyújtotta lehetőségekhez. Hirtelen megpillantott egy emberek által készített hajót a tengerfenéken, amit konkrétan nem értett, hogyan került oda, mivel ezek a hajók úsznak a vízen, és nem merülnek el teljesen. Azonban ez mindegy is volt, hiszen itt a jó alkalom elbújni. Tudta jól, hogy a hajók üregesek, hiszen emberek szoktak kijönni belőlük és eltűnni a belsejükben. Abban tudna pihenni kicsit, hiszen a cápa sokkal nagyobb, mint a hajó, és nem tudna belemenni. Bár fogalma sem volt róla, hogy miből készülhetett a hajó, mégis egy próbát megért. Ahogy odaért meglátta azt a rést, ahol látott korábban embereket előbújni, és mindent feltéve egy lapra beúszott oda. 

 

 

Igaza volt, a cápa túl nagy volt, hogy követni tudja a résen, de ez nem tántorította el, és megkerülve a hajótestet meglökte a fejével. Gwen a hajó falának csapódott, miközben átkozta magát, hogy így csapdába csalta magát. Lázasan gondolkodott, hogy mitévő legyen, mikor hallotta, hogy valami kiúszik a hajóból. Nem tudta miért, de kissé megnyugodott. Egy apró repedésen kilesett, hogy mi is történik éppen odakint.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.