Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mélységi kaland 2. rész

2011.12.22

 Sigfrid éppen nyugodtan pihenni próbált, mikor megérezte, hogy egy sellő van a közelben, aki nagyon menekül egy nagyobb cápa elől. Úgy volt vele, hogy megnézi, hogy mi is folyik éppen. Lehet, hogy valamelyik cápalaki gyerek haragította magára az egyik cápát, vagy a cápa egyszerűen éhes, és a kölyköt szemelte ki ebédnek. Ahogy kidugta a fejét a roncsból látta, hogy egy pörölycápa üldöz egy idegen sellőt. Az idegen nagyon gyorsan úszott, a hajában a fentebbi rétegekre jellemző díszek voltak, míg a bőre igencsak fehér volt. Ez a kettő éles kontrasztot alkotott egymással, mire megérezte ismerős illatot, amit már nagyon régen érzett, de mái napig jól emlékszik rá. Ahogy a sellő közeledett egyre biztosabb volt benne, hogy már érezte korábban is. Közben az idegen sellő beúszott a hajóroncsba. A pörölycápa persze nem fért be, de már nagyon akarja azt a sellőt, vagyis össze akarja majd törni a roncsot. Ahogy ezt kigondolta már meg is lökte a hajótestet. A sellőifjú nem tűrhette, hogy a kedvenc helyét így összezúzzák. Kiúszott a pörölycápához, ami eléggé megilletődött, hogy az egyik cápalaki harcos jött elő a bökéstől. Szívesen kettéharapta volna, de a sellőből áradó mágikus rezgés megijesztette.

- Takarodj innen! – mondta igen dühös hangon. Habár nem hallották még őt vidámnak gyerekkora óta. A cápa hamar megkerülte a cápalaki sellőt, és elúszott onnan. Sigfrid mélyet sóhajtott, majd visszatért a roncsba, és megkereste az idegen sellőt. – Mit keresel itt? – kérdezte barátságtalanul.

- Bocsánat – szabadkozott Gwen. 

- Nem ezt kérdeztem – maradt barátságtalan.

- El kell jutnom a leviatánok vizeire – felelte félénken a lány.

- Egy ilyen lagúna sellőnek semmi dolga nincs a mélyben, főleg, hogy a nyomás összezúzna, ha ebben a tempóban úsznál odáig – mérte végig a lányt.

- Te ezt nem értheted – mondta szomorúan, és végre ránézett a fiúra, akinek a szemei teljesen lenyűgözték. Szürkék voltak, de a pupillája majdnem elfoglalta a szemgolyója felét, és nem volt benne fehér rész, mint amivel eddig meg volt szokva.

- Kezdj hozzá, mert különben átadlak a seregnek, és ők döntenek felőled. Ami azzal jár, hogy valamelyikük felzabál – mondta el a rideg valóságot.

- Két napja értem el azt a szintet, hogy változni kezdett a testem – vette le a csípőjéről Tanja kendőjét, és mutatta meg az eddig előjött pikkelyeit, amitől a fiú igencsak meglepődött. – Mivel veszélyesnek ítéltek, nem maradhattam tovább a lagúnában, és nem akartam kivárni, hogy Neptun felhasználjon. Állítólag hívtam a hangommal a mélységet, és a leviatánok napokon belül feljönnek. Eléjük akarok menni, hogy az ismert világ minél kevésbé sérüljön általuk – nem értette, hogy miért mondja el ennek a cápalaki sellőnek a történetét, hiszen úgy tudja, hogy ők egyáltalán nem jó indulatúak.

- Ha nem látnám a pikkelyeidet, azt mondanám, hogy hazudsz, de már egyszer láttam leviatánsellőt, akinek ilyen kinézetű pikkelyei voltak. Hozzád képest sokkal szebb volt – bökte homlokon a lányt.

- Tényleg? – csillant fel a szeme. – Mikor? Hol? Milyen volt? – kérdezte mohón, el is felejtkezve arról, hogy mennyire fáradt és éhes.

- Miért érdekel ennyire? – tért ki a válaszadás alól Sigfrid.

- Nem rég tudtam meg, hogy én is leviatánsellő vagyok, és ha nem válaszolsz, akkor… - gondolkozott a jó fenyegetésen.

- Mi lesz akkor? – kerítette be a karjaival, és villantott rá egy gonosz vigyort, amilyet még soha nem látott a lány.

- Miért ilyenek a fogaid? – nem jött zavarba, és a fiú szájába nyúlt, és végighúzta az ujját a hegyes fogsoron. – Olyan más vagy, mint az eddig látott sellők – úszott ki a nő a karjai közül, és vette jobban szemügyre félig cápa lényt. – Várjunk csak, te cápalaki sellő vagy. Milyen halat érdemes megenni? Vagy hol találok én ehető kagylókat ezen a környéken? 

- Kételkedem benne, hogy normális vagy – akarta otthagyni a sorsára, de az az illat nem hagyta nyugodni.

- A lagúnában sem tartottak annak – lett rosszabb kedve.

- Most sajnálatot akarsz ébreszteni bennem? – lett rossz érzése a fiúnak.

- Hallottam rólatok, hogy nem nagyon vagytok együtt érzőek, úgyhogy nem próbálkozom hiába. Jobb is lesz mennem, de előtte ezeket lebontom, mert idegesítenek – kezdte el a haja kibogozását. Ahogy a hosszú szőke haj szállt a vízben, Sigfrid késztetést érzett megérinteni a hosszú tincseket. Amint megérintette a selymes hajat, az arcához húzta, és érezte, hogy a lányból árad az illat.

- Miért van olyan illatod, mint a kagylónak? – kezdte elhinni, hogy a lány tényleg leviatánsellő. 

- A párnám illata ez, amit a lagúnában kényszerültem hagyni. Világ életemben megvolt. Valószínűleg azzal voltam a kagylóban, amiben rám találtak a lagúna szélén – magyarázta idegesen.

- Te voltál abban a hatalmas kagylóban? – hitetlenkedett Sigfrid.

- Nem emlékszem a kagylóra, mivel nagyon kicsi voltam – jött zavarba, mikor rádöbbent, hogy a fiú mennyire közel úszik hozzá rendszeresen.

- Fogjunk egy pár halat, és míg eszünk, elbeszélgetünk róla, hogy mi a helyzet veled, és utána meglátjuk, hogy segítek-e neked vagy sem – tekintette lezártnak a kérdést a cápalaki sellő.

- Fogalmam sincs, hogyan kell halat fogni, eddig kagylón éltem, azok meg nem mozognak valami gyorsan – jött zavarba.

- Akkor gyere! – ragadta meg a lány kezét, és egy sekélyebb részhez húzta, ahol volt némi korallkezdemény és növényzet, amiben kisebb növényevő halak tanyáztak. 

- Szóval ők finomak? – illetődött meg Gwen.

- A nyílt vízen finomabbak, de ide ritkábban tévednek cápák, és magukat ejtik csapdába a halak. A nyílt tengeren könnyen el tudnak menekülni, és emellett a nagytestű ragadozóknak is ott van a vadászterületük – magyarázta türelmesen. 

- Értem, szóval előbb az alapokat kellene megtanulnom – lett izgatott. 

- Valóban, gyerünk, igyekezz, mert nem maradhatunk itt sokáig. Kiszúrnak engem, és elbújnak, utána nehezebben fogsz valami kaját – intette le a lányt.

- Rendben – bólintott Gwen, és próbált elkapni egy halat. Most csodálkozott igazán, hogy a lagúnájuk ilyen téren nagyon szegényes volt, hiszen szinte csak sellők éltek ott. Éppen kiszúrt egy tüskés halat, ami elég lomhán mozgott, vagyis nem igazán mozgott. A lány már kapott is volna utána, mikor Sigfrid elkapta a kezét. – Mi bajod van? – kérdezte kicsit sértődősen.

- Az mérgező, minden cápa rövid időn belül kimúlt, miután megevett egyet – felelte szigorúan.

- Szólhattál volna előbb is. Fogalmam sincs, hogy melyiket lehet megenni, a lagúna sellőknek rossz a természetük, és minden halat elüldöztek onnan – felelte.

- Ne hidd, hogy más sellők barátságosak. A mi területeinket is el akarták foglalni, de túl nagy falatnak bizonyultunk ehhez. Már elpusztultak volna, ha Neptun nem ott neveltetné fel a porontyait, míg meg nem erősödnek – mondta megvetően.

- Én is ott nevelkedtem, mégsem vagyok Neptun gyermeke – vont vállat, majd elkapott egy lapos kék halat, ami igencsak meglepődött.

- Azt megeheted – bólintott Sigfrid. Gwen mélyet lélegzett a vízben oldott oxigénből, majd belenézett a kezeiben tartott préda szemébe, amiből szomorúságot, és félelmet olvasott ki.

- Ez nem fog menni – fordult el.

- Megoldjuk, de gyorsan egyed! – vette el a ficánkoló halat, majd letépte a fejét, és a még vergődő testet odaadta a lánynak. – Gyerünk, mielőtt valamelyik kölyök kiszagolja – parancsolt rá. Gwen becsukta a szemét, és a fejnélküli haltestet a szájához emelte. Ahogy megízlelte a véres húst, valami a vad és veszélyes ébredt fel a lelkében. A pupillája megnyúlt, míg összegörnyedt a fájdalomtól, hogy elvesztette a fogait. – Mi az? – illetődött meg Sigfrid

- Fáj – nyögte, miközben felnézett a fiúra. A cápalakinak nagy lélekjelenlétre volt szüksége, hogy ne mutassa az ijedelmét, mivel a lány fogai vissza is nőttek, de már sokkal hegyesebbek voltak.

- Már kezdem elhinni, hogy tényleg leviatánsellő vagy – nézett végig a vérző szájú sellőn.

- Előbb a pikkelyek, és most ez – lett kedve elsírni magát, majd ismét a szájához kapott. 

- Nyugodj meg! A fog növesztés természetes folyamat – beszélt ő, aki cápa volt főleg.

- Elegem volt a fájdalomból – ölelte át a fiút, úgy kapaszkodott belé.

- Mindjárt vége! – viszonozta az ölelést Sigfrid, miközben az arcát a lány hosszú hajába fúrta. Nem tudták, hogy mennyi idő telhetett így el, mikor végre Gwen fájdalmai elmúltak.

- Azt hiszem, most már jól vagyok – mondta nyugodtabb hangon a megkínzott lány.

- Jobb lesz mennünk, mert a véred sok cápát ide fog vonzani. Majd a nyílt tengeren vadászunk néhány halra – ragadta meg a lány kezét, és kezdett el úszni a mélység felé. Gwen furcsán érezte magát, amilyet még soha nem érzett. Most döbbent rá hogy mennyire bizsereg a bőre a fiú érintésétől. Először nem tudta hova tenni, aztán rájött, hogy nagyon is tetszik neki. Teljesen más volt a fiú, mint Konrad. 

- Még a nevedet sem mondtad meg – próbált beszélgetést kezdeményezni Gwen.

- Te sem – érték el a tengerfeneket, ami folyamatosan lejtett.

- Gwendolyn vagyok, de szólíts csak Gwennek, ahogy a barátaim a lagúnában – jött zavarba a lány. – A francba, soha többé nem látom őket – tért vissza a valóságba.

- Sigfrid – mondta könnyed hangon, mintha semmi jelentősége nem lenne.

- Most mit fogunk csinálni? – kérdezte izgatottan.

- Mélyebbre megyünk, és megkeressük az egyik régi barátomat, aki ismerős a leviatánok földjén. Bár igaz, nincsenek jóban, de mivel nekem sincs konkrét helyismeretem és másban nem bízhatunk meg, így jobb lesz segítséget kérni tőle.

- És ő milyen lény? Sellő? – kérdezte, miközben követték a tengerfeneket.

- Nem, egyáltalán nem sellő. Kiváltképpen utálja Neptunt, és a többi tengeri élőlénnyel sem jön ki valami jól. Kis híja volt, hogy engem nem harapott ketté. Állítólag látott valamit a szememben, hogy pont olyan magányos vagyok, mint ő – elmélkedett.

- Miért ilyen barátságtalan? – nem értette.

- Már nagyon öreg, szinte egyidős Neptunnal. Ahogy ő meséli, valamikor a társaival rettegésben tartották a tengereket, persze megosztva a hatalmat a leviátonokkal. Aztán Neptun megerősödött, és a fő táplálékukat elvitte a hideg tengerekbe. Persze a bálnák már akkor tápláló és hájas lények voltak, míg ők nem törekedtek erre, hiszen nem akartak elmenni innen. Neptun és a bálnák északra mentek. Néhányan követni akarták őket, hogy visszatereljék ezekbe a vizekbe őket, azonban nem bírták a hideget. Az itt maradottak pedig éhen haltak, míg a holttesteiket felzabálták a leviatánok, így túlélve a helyzetet. Nem tudom, hogy Megalo miként menekült meg, de a sellőket azóta is nagyon gyűlöli – mesélte el a történeteket.

- Megalo? – hitetlenkedett Gwen. – Mármint Megalo a megalodon? 

- Igen, hallottál már róla? – lepődött meg Sigfrid.

- A lagúnában mesélt róla egy idősebb sellő, míg Konrad teljes uszonybedobással tagadta a létezését – emlékezett vissza, hogy Tanja mennyit szórakozott a barátjukkal ezért.

- Ismered azt a barmot? – lett ingerült a cápalaki.

- Igen ismerem őt. A barátomnak hittem, aztán kiderült, hogy csak Neptun parancsa miatt barátkozott velem – lett szomorú a lány.

- Elkényeztetett ficsúr, aki nagyra van, mert az apja király – beszélt megvetően a sellőhercegről.

- Sokáig nem is tudtam, hogy herceg. Néhány napja derült ki, addig mindig védett engem. Bár így végiggondolva sokszor hangolt volna engem Tanja ellen – döbbent rá, hogy miért nem nézte jó szemmel a barátságukat a harcos.

- Tanja ki? – lett kíváncsi a lány életére Sigfrid.

- Ő egy szirénsellő, az ősei embereket csábítottak el az énekükkel és hajszolták őket a halálba – mondta lelkesen, hiszen nagyon büszke volt a barátnőjére és a hangjára.

- Kedves személy lehet – fintorgott fiú.

- Csak azokkal kedves, akiket szeret, vagyis velem. Konraddal mindig sokat veszekedtek, akár egy házaspár, bár ezt mindketten cáfolták, hogy ilyesmi lenne közöttük. Így belegondolva, talán érezte, hogy Konrad nem tiszta szándékokkal akar a barátom lenni – mondta kissé szomorúan és elgondolkodva.

- Még egyszer megemlíted, vagy csak szomorú leszel, amiatt a nagyképű barom miatt, esküszöm, hogy otthagylak, ahol vagy, és nem foglalkozom tovább, hogy segítsek neked – ragadta meg a karját és fordította magával szembe.

- Rendben, egy feltétellel – remegett meg a lány teste.

- Mi lenne az? – húzta gúnyos mosolyra az ajkát, miközben végigsimított egy szőke tincsen.

- Te soha nem árulsz el Sigfrid – mondta kissé remegve.

- Megígérem Gwen – majd a lány arcához hajolt, és lágy csókot lehelt az ajkára. Gwen teljesen megmerevedett, mivel soha senki nem volt ennyire közel hozzá, és nem érintette meg így.

- Sigfrid – nyögött fel, mikor eltávolodott tőle a fiú, aki erre csak mosolygott, de már a fogait is megmutatta a lánynak.

- Mi az, azt hitted, hogy ingyen lesz? Hogy csak puszta szívjóságból lemerülök veled a nagyobb víznyomású területre. Napokig fog tartani az út, mivel a testünk nem bírja a hirtelen nyomásváltozást – mondta diadalmasan.

- Szóval, azt akarod, hogy míg várunk, addig szórakoztassalak, ha úgy tartja kedved – estek neki rosszul a fiú szavai.

- Mivel vadászni nem tudsz, a kajáról is én gondoskodom – indult megint el.

- Miért vagy ilyen? Eddig egész kedves és türelmes voltál. Mi változott? – nem értette.

- Eddig egy leviatánsellő voltál, akinek szüksége volt segítségre, és a belőled áradó illat emlékeket ébreszt bennem, hogyan menekültem meg a szüleim gyilkosától. Azonban néhány pillanattal ezelőtt közölted, hogy az egyik nagy ellenségem játékszere voltál. Szóval vedd tudomásul, hogy nem fogok úgy viszonyulni, hozzád, ahogy azt szeretnéd – beszélt keményen a lánnyal, akinek nem estek rosszul ezek a szavak. Sőt még bizsergett is a teste, hogy őszintén beszél hozzá. 

- Már semmi közöm hozzá. Nem tekintek rá barátomként. Rád szívesen tekintenék, de mivel cápalaki vagy, nem tudom, hogy megbízhatok-e benned. Mindenesetre te vagy az egyetlen reményem – nézett az egyre sötétedő szemekbe.

- Jobb lesz tovább mennünk. A nyomást még itt könnyű megszokni – tért magához a fiú, és elfordult a lánytól.

- Bízom benned Sigfrid, attól, hogy cápalaki sellő vagy, nem vagy rossz. A természeted gyilkos, de ezzel nincs baj – a lány szavai olyanok voltak Sigfrid számára, mintha egy rég elfeledett kulcs lenne a szíve mélyen elzárt részéhez. Teljesen el is felejtkezett erről a részlegről, amikor minden szép és jó érzést kiölt magából, és megkeményítette a lelkét.

Az elkövetkező két nap csendesen telt, habár a víz egyre hidegebb és sötétebb lett. Gwen egyre ügyesebbnek bizonyult a halfogás tekintetében, ami számára meglepő módon boldoggá tette. Azonban végezni még mindig nem tudott az eledeleivel, amiknek általában Sigfrid tépte le a fejüket, és ő úgy tudta elfogyasztani őket. 

A fiú magán is csodálkozott, hogy mennyire nem esik nehezére, hogy jóban legyenek. Kemény akart maradni, mégis rengeteget nevettek és egyre jobban hátráltatni akarta az érkezést az ősi cápához, akiről tudta, hogy mennyire rossz természetű. Valamilyen szinten ő is tartott tőle, hiszen mi van, ha a szeszélyes lény inkább felfalja a lányt, akit ő úgy megkedvelt. Cápalaki révén nem szabad senkihez ragaszkodnia, hiszen az elvesztés az a legnagyobb fájdalom, ami érheti. 

Éppen pihenőt tartottak, és Sigfrid idegesen körözött, hátha így jobban jut vér az agyába, míg Gwen a környéken úszkált. A lány nagyon izgatott volt, de a nyomást meg kellett szokniuk, mivel hamarosan jóval nehezebb és veszélyesebb terepre tévednek. A fiút kissé bántotta, hogy ennyire ragaszkodik a lányhoz, akitől hamarosan el kell válnia. Emellett a medúzák is furcsa pletykákat terjesztettek, miszerint Neptun és a cápalakiak megegyeztek, és ideiglenesen a királyi seregek a ragadozók területére úszhatnak. Tudta jól, hogy el akarják őket kapni, mielőtt elérnék a mélységet. Azonban az ő teste egyre nehezebben bírja a nyomást, míg látszólag Gwen jól viseli, bár azokkal az erős pikkelyekkel nem is csoda. 

Éppen a további útjukon gondolkozott, mikor Gwendolyn visszatért, két jókora tonhallal. Az arca nagyon vidám volt, és meglepően gyorsan úszott. 

- Ők finomak? – kérdezte felmutatva a két halat, amik igencsak erősen csapkodtak, de a lány erős marka ellen tehetetlenek voltak.

- Igen, kivételesen finomak – bólintott a fiú.

- De jó, végre magamtól is találtam ehető halat – örvendezett.

- Ügyes – bólintott.

- Tessék – nyújtotta át a nagyobbat a cápalakinak.

- Miért? – lepődött meg Sigfrid.

- Mert te nagyobb sellő vagy nálam, és több tápanyagra van szükséged, és én még jól vagyok. Neked mintha nehezebb lenne lélegezned – nézett a fiúra, miközben tovább vergődött a két hal a kezében. – Ja, előbb tépd már le a fejét! – nyújtotta oda a másikat is.

- Nem, neked is meg kell tanulnod ölni. Ez ilyen nyílt közegben elengedhetetlen – vette el a sajátját, és harapta el a fejét, amit rövid úton meg is rágott.

- Én nem vagyok képes rá, hogy miközben a szemébe nézek, így megölni – tiltakozott.

- Van egy másik megoldás is, csak ott kicsit tovább döglődik. Harapd ki a gyomrát, a szemét eltakarva. Így kicsit tovább szenved, mivel az agya még működik egy nagyon rövid ideig – magyarázta.

- Értem – bólintott, miközben igyekezett úgy tenni, ahogy a fiú mondta. Azonban még mindig magán érezte az áldozata tekintetét, míg Sigfrid igen könnyedén elfogyasztotta az ő adagját.

- Segítek – úszott mögé, és ölelte át. Jobban mondva erősen megfogta a halat gondosan eltakarva annak a szemeit. Már korán sem mozgott úgy. Gwen becsukta a szemeit, és erősen ráharapott. Egész más érzés volt így halat, enni, mint amelyikeket Sigfrid előbb megölt. Sokkal ízletesebb volt, és valami mást is elindított benne. Érezte, ahogy a teste ismét változik, és a hideg óceán ellenére valami forróság járta át az egész lényét. – Úgy van – mondta a háta mögött Sigfrid, és elengedte a lány kezét és a halat, majd a fiatal hableányt a hasánál ölelte át, és figyelte, hogyan válik a szeme előtt egyre vérszomjasabbá. 

- Valamire még éhesebb lettem – mondta kissé mélyebb hangon Gwen.

- Mi lenne az? – kérdezte kíváncsian Sigfrid.

- Rád – fordult meg, és nézett a szürke szemekbe, mire a fiú pupillái igencsak kitágultak, majd következett a következő meglepetés, mivel Gwen szenvedélyesen megcsókolta.

- Szóval így – nyugodott meg a fiú, majd a következő pillanatban ugyanolyan hévvel csókolták egymást. Gwen agya teljesen extázisba került, ahogy a nyelveiket megsértették a fogaikkal, de ez kellett neki most a legjobban. Percekig csókolták egymást, mire Sigfrid kissé lenyugodott, és végre ismét figyelni tudta a környezetet. Észrevett egy cápát, ami az élelemszerzés szempontjából nem szokott ilyen mélyre merülni, hanem a sekélyebb naposabb vizekben szokott tanyázni.

- Mi a baj? – kérdezte rosszat sejtve Gwen.

- Menjünk, mert Neptun egyre közelebb ér hozzánk. Nincs messze már Megalo – ragadta meg a lány kezét, és az eddigi tempójuknál gyorsabban kezdett a mély felé úszni. Gwen kicsit megijedt, hogy a puszta létezése háborút indít el.

- Mennyi lehet még a leviatánok területéig? – kérdezte izgatottan a lány.

- Már közel vagyunk. Ha elérjük Megalot, akkor már félig ott is vagyunk. A közelébe nem jönnek a cetcápák, mivel nagyon nem egyek a nézeteik – felelte idegesen.

- A cetcápáktól nem kell félni, legalábbis azt tanultam a lagúnában – mondta Gwen.

- Valóban nem agresszívak, mint a legtöbb cápa, mivel planktont és nagyon apró rákokat esznek, de ők mindig arra törekednek, hogy Neptunnal végre békét kössünk. Ha a mi területünkön a mélyben van valami ügye, akkor mindig ők kísérik, mivel a delfinek és a bálnák nem tudnak olyan mélyre kerülni, mivel ők a felszínen lélegeznek – magyarázta Sigfrid, miközben érződött a hangján, hogy elég ideges.

- Értem – bólintott Gwen, és ő is begyorsított könnyedén tartva az iramot a fiúval. Hamarosan egy igen kihalt részhez értek, amit még a medúzák is elkerültek.

- Elértük Megalo területét – jelentette be Sigfrid, aki egy pillanatra fellélegzett, hiszen a cetcápák ide biztosan nem követik, másfelől kicsit tartott az ősi cápa reakciójától. 

- Ki jár itt? – hallották meg a vérfagyasztó hangot maguk alól, majd hamarosan bele is nézhettek a hatalmas szemekbe. Gwen nem tudta palástolni, hogy mennyire megijedt a hatalmas lénytől, akinek a létezését eddig mesének hitte.

- Sigfrid vagyok – mondta nagyot nyelve a fiú.

- És ki van veled? Hm, olyan szaga van, mint egy leviatánsellőnek – került mögéjük.

- Igen, ő Gwen, és tényleg egy leviatánsellő, aki több mint tíz évig Neptun lagúnájában nevelkedett – magyarázta.

- Ez érdekes, és miért van itt? Talán megunta a sütkérezést a napon? – kérdezte barátságtalanul.

- Nem, Neptun fel akar használni, hogy felébredtek a leviatán képességeim – válaszolta a lány, aki igyekezett nem félelmet mutatni.

- Értem. Ahogy így jobban megnézlek, tudom is kinek a lánya lehetsz – meredt jobban a lányra.

- Igazán? – lett bizakodó.

- Legszívesebben kettéharapnálak, de mivel tartozom annak a leviatánsellőnek, akire gondolok, így segítek neked. Majd megbizonyosodunk, hogy tényleg te vagy-e az, ha mégsem, akkor még mindig felfalhatlak – nézte a jó oldalát.

- Nem valami szép kilátások, azonban a segítséged is több mint a semmi – sóhajtott mélyet Gwen.

- Ússzunk lefelé lassan, hogy a szemetek hozzászokjon ehhez a sötétséghez! – javasolta, majd a mélybe indultak.

- Megalo, kérem, mesélne arról, hogy kiről feltételezi, hogy a szülőm lehet? – kérdezte félve Gwen.

- A mélység leghatalmasabb mágusa, aki igen szép számú leviatánnak parancsol. Marius, az egyik legbölcsebb sellő, akitől még maga Neptun is tart. Valamikor híres volt, hogy rá senki sem tud hatni, csak szimpla kedvtelésből bárkit képes volt elutasítani. Gyakran úsztak fel a többi sellő közé, ahonnan bálnákat és nagytestű halakat hurcoltak le a leviatánok táplálására. A társai rosszallása ellenére, mindig kaptam én is tőle egy-egy bálnát, amivel életben tudtam maradni idelenn. Azonban egyszer találkozott egy szirénsellővel, akinek a hangja meglágyította az ő kegyetlen szívét is, és levitte magával a mélybe. Mivel a nőnek nehéz volt megszokni odalenn, szenvedett, a többi leviatánsellő nem is emelt ellene kifogást, hogy vele éljen, és kiélje rajta minden vágyát. Azonban a nő megtanult odalenn élni, és mindenki legnagyobb döbbenetére teherbe is esett Mariustól – mondta el a történetet. Éppen folytatni akarta a mesélést, mikor felbukkant előttük Neptun, az oldalán néhány cápalaki tábornokkal. Sigfrid meglepődött, hogy az inkább cápára hasonlító teremtmények hogyan voltak képesek a tenger uralkodója oldalára állni.

- Megalo, Sigfrid adjátok át a leviatánsellő Gwendolynt! – parancsolt rájuk Neptun.

- Miért? – kérdezte a lány.

- Ostoba lány, nem tudod, hogy miért kellett eljönnöd onnan – mondta idegesen Neptun.

- Akkor mondja el! Először azt mondták, hogy hívtam a leviatánokat a sikolyommal, de eggyel sem találkoztunk idefelé úton – mondta harciasan.

- Követeket küldtünk a leviatánsellőknek, hogy egy rekedt torkú szirénsellő, semmi egyéb – legyintett Konrad.

- Nem lehetsz ennyire szemét – esett rosszul Gwennek, hogy a régi barát így keresztbe tesz neki.

- Nekem egy kérdésem lenne, hogy melyik leviatánsellő engedte hozzátok a porontyát? – szólt közbe Megalo.

- Miért érdekel az téged? – kérdezte Neptun.

- A kislánnyal van egy alkunk, és ehhez kellene megtudnunk. A mély tengerben az alkuk többet érnek, mint a naposabb rétegekben, tekintve, hogy mi nagyon egymásra vagyunk utalva – felelte a megalodon.

- Marius a varázsló az apja – felelte Neptun.

- Akkor nincs más hátra, minthogy tartsa a szavam kislány – ütött meg némileg sajnálkozó hangnemet, mintha a lánynak ártani készülne.

- De megígérted, hogy segítesz – játszotta meg a hisztit Gwen.

- Kezdj el úszni, és énekelj! – taszított a lányon az orrával, aminek Gwen teljes mértékben eleget is tett. – Fiú kapaszkodj belém! – utasította Sigfridet, aki meg is markolta a hátúszóját, és sebesen Gwen után indultak. 

- Megállni – hallották meg igen közelről Konrad hangját.

- Mocsok – szitkozódott Sigfrid.

- Gwen mitől változott meg így külsőre – kapta el a cápalaki sellő farokuszonyát a herceg.

- Elkezdett húst enni, és vadászni – húzott be a fehérfarkúnak.

- Ne rajtam verekedjetek össze azon a lányon! – morogta Megalo. 

- Gwen nem jöhet vissza hozzájuk – tiltakozott Konrad. 

- Ti beszéltétek tele a fejét mindenfélével, és most ezért nem tudja, hogy hová is tartozik. Tartozni akar valahová, de ezt egy herceg biztos nem tudhatja – mondta megvetően.

- Persze, mert egy névtelen senki biztos tudja, még a szüleidet felzabáló cápáknak sem volt hozzád gusztusuk – vágott vissza Konrad, mire Sigfrid behúzott neki.

- Soha ne merj még egyszer így beszélni a halálukról. Nem tudod mi történt, habár te egy biztonságos lagúnában nevelkedtél, ahol hozzád se mertek érni, másfelől a delfinek nem esznek sellőt – dühöngött a cápalaki.

- Srácok ne rajtam veszekedjetek, egyébként is a lány elérte a leviatánok területét – közölte a megalodon.

- Mennyi esélye van ott túlélni? – kérdezte aggódva Sigfrid.

- Nem tud semmit az ottani életről, ezért hozták fel hozzánk – szidta le Konrad.

- Azért vitték fel, mert gyermekként az éneke megbabonázta az összes leviatánt. Ám mikor abbahagyta az éneket, akkor megvadultak. Marius irigyei el akarták venni tőle a gyermeket, ezért Marius húga, Kendra felvitte egy felszínhez közeli lagúnába, ügyelve, hogy a leviatánoknak rajtam és a cápalaki sellőkön kelljen áthaladniuk. Megállapodtak Neptunnal, hogy Marius havonta egyszer meglátogatja a lányát, minden teliholdkor, azonban a második látogatáskor azt mondták neki, hogy a kislányát a cápalakiak széttépték – mondta el a történteket. 

- Szóval ez történt – értett meg mindent Sigfrid.

- Nem értesz semmit – dühöngött Konrad.

- Hazudtatok, és még a leviatánokat ellenünk fordítottátok. Mi ezen olyan bonyolult? Gondolom fel akartátok ébreszteni Gwen képességeit, és a saját céljaitokhoz felhasználni – felelte a cápalaki.

- Elég ebből, itt vagyunk – szólalt meg Megalo.

- Ott van Gwen, látszólag bajban van – vette észre a sötétben a lányt Sigfrid. Az ifjú leviatánsellő körül hatalmas kígyószerű lények úszkáltak.

- Énekelj kislány! – parancsolt rá Megalo.

- Annak nem lesz jó vége, de ha nagyon akarod – mondta cinikusan a lány, persze a legkevésbé se volt kedve énekelni. Volt egy dal, amit Tanja tanított neki. A sötét hajú lánynak nagyon jól ment az ének, de neki nem. Azonban Megalo szerint csak így menekülhet meg. 

Mélyet sóhajtott, majd elkezdte a dalt. A hangja félénk volt, de a jól hallható. A hatalmas kígyószerű lények egy pillanatra megtántorodtak. Sokuk emlékezett a lányra, és a gyönyörű hangjára. Ettől Gwen egyre bátrabb lett, és magabiztosabban énekelt.

- Gyönyörű – csodálta a lányt Sigfrid.

- Ez nem lesz jó – úszott oda a lányhoz Konrad és fogta be a száját. – Megvadítod ezzel őket – sziszegte a lány fülébe.

- Lám-lám, csak nem Neptun egyik fiához van szerencsém? – érkeztek meg a leviatán sellők is, akik szintén hallották a lány énekét.

- Elnézést, hogy betolakodtunk a területükre, Gwendolyn egészsége kissé megromlott, és képzeleg – tartotta erősen, mire Gwen beleharapott a kezébe. – Átkozott – szitkozódott, és engedte el, mire a lány odaúszott a cápalaki ismerőséhez.

- Mire véljem ezt Megalo? – kérdezte egy sötét hajú férfi, akinek a leviatánok fejet hajtottak.

- Minden jel szerint a lányod mégis életben van Marius – felelte a mély hangján.

- Mutasd magad te lány – maradt határozott a hangja, bár a szemei úgy tűntek, mintha izgatottak lennének. 

- Itt vagyok – úszott ki Sigfrid háta mögül.

- Valóban hasonlítasz az asszonyomra, de bizonyítanod kell. Énekelj! – látszott rajta, hogy igyekszik visszafogni a lelkesedését.

- Nem, a lagúnában azt mondták, hogy rettenetes hangom van, és tiltott volt számomra az ének – tiltakozott.

- Most nem a lagúnában vagy, szóval énekelj! Tudni akarom, hogy az előbb a te hangod járta-e be, a mélységet – felelte a sötét hajú férfi.

- Rendben – nyelt nagyot, majd ismét elkezdte a dalt, amit az előbb. Ahogy haladt, Marius integetett neki, hogy hangosabban és hangosabban, mire kissé felbátorodott és most már teli torokból énekelt. Egy egész új érzés járta át, sőt megint érezte a rezgést, mint mikor a sikolyával ölte meg a gyerekekre támadó cápát.

- Szóval tényleg élsz – ölelte át boldogan a lányt Marius.

- Élek, csak fogalmam sincs, hogy hová tartozom – mondta szomorúan.

- A lányom vagy – mondta boldogan a férfi.

- Tessék? – illetődött meg.

- A kislányom vagy Gwendolyn – vette a két kezébe a lány arcát, és kényszerítette, hogy nézzen a szemébe, és úgy vegye tudomásul, hogy kinek is a gyermeke.

- Apa – mondta ki remegve életében először ezt a szót Gwen, majd zokogva átölelte az izmos férfit.

- Hát élsz kincsem – fúrta az arcát a hosszú szőke tincsekbe, amiknek az illata igazán kellemes volt.

- Élek – szipogta Gwen, miközben igyekezett magába szívni a férfi illatát.

- Úgy látom, hogy két lovagod is van – nézett a két fiúra, akik vegyes érzelmekkel nézték az apa-lánya pillanatot. Konrad dühös volt, míg Sigfrid kissé irigy és szomorú, hogy ezzel vége a kapcsolatának Gwennel.

- Barátok voltak. Konrad elárult, míg Sigfrid több lett a szívemben egyszerű barátnál. Ő vigyázott rám, míg tartott az út idáig – mesélte, miközben kipirult az arca. 

- Melykőtök Sigfrid? – kérdezte a két fiút.

- Én – mondta az érintett.

- Egy cápalaki sellő. Ezennel a lekötelezetted vagyok, köszönöm neked, hogy vigyáztál az én kincsemre – nem akart elengedni a lányát.

- Marius – hallották meg a megérkező Neptun hangját.

- Minek köszönhetem a kellemetlen látogatásodat? – kérdezte a megszólított, miközben érezte, hogy a lány a karjaiban remeg, és nem a hideg víz miatt.

- Add át nekem azt a sellőt! – mutatott a lányra.

- Miért adnám át a lányomat neked? – kérdezte cinikusan a leviatánsellő.

- Mert már egyszer nekem adtad – érvelt a tengerek ura.

- Azt kértem, hogy vigyázz rá, míg fel nem nő. Látogatni akartam őt, figyelni, ahogy felnő, biztonságban, azonban azt mondtad, hogy utánam úszott néhány nap múlva, és a cápalaki sellők megölték – adott hangot a felháborodásának a varázsló.

- Azóta mégis mi változott? – nem értette Neptun.

- Felnőtt, a hangszálai kifejlődtek rendesen, és már ő is tud parancsolni a leviatánoknak. Most pedig takarodjatok a területünkről, mert különben úgy veszem, hogy nekünk is szabad mozgásunk van a tengerek vízében – fenyegette meg.

- Megannyi alattvalómat hurcoltad le ide, hogy ezek a szörnyek megegyék őket – mutatott az óriáskígyókra.

- Nyugi, mire leértünk, már vízbefúltak – legyintett Marius.

- Ez kegyetlenség – tiltakozott Neptun.

- Az kegyetlenség, hogy a népünket a víz sötét rétegeibe űztél, ahol nagy a nyomás és hideg van. Bár mi még mindig jobban jártunk, mint Megalo és a népe, hiszen ő az utolsó a fajtájából. Ennünk kell, de persze nektek ez túl bosszantó – adott hangot a rosszallásának. – Áruld el, hogy miért tagadtad le, hogy a lányom él? Mik voltak vele a szándékaid? – kérdezte ingerülten.

- Össze akartam kötni a népeinket, hogy hatni tudjunk rátok. Az aranytorkú gyermeked pont jó eszköz lett volna – felelte Neptun.

- Szóval bele kellett volna szeretnem Konradba? – kérdezte Gwendolyn.

- Ez meg is történt, hiszen a lagúnában igen jóban voltatok, egyes tanúk szerint ennél több is volt köztetek – próbálta a saját malmára hajtani a vizet.

- Konrad a barátom volt, nem több és nem kevesebb. Igen, szerelmesnek érzem magam, de ezt az érzelmet nem Konrad iránt érzem, hanem Sigfrid – mondta harciasan Gwen.

- Mocsok – lett dühös Konrad, és kezdődött elölről a csetepaté a két fiú között.

- Menjetek haza! – parancsolt rájuk Marius.

- Menjünk fiam! – intézte Neptun Konradnak. A fiú még vetett egy pillantást Gwen felé, aki elfordította a tekintetét. Ezután a királyi sereg elindult a leviatánok területéről, tudomásul véve a vereségüket.

- Mi is menjünk kölyök! – intézte a cápalaki sellőifjúnak Megalo.

- Egy perc – kérte, és a lány felé úszott. Marius elengedte a lányát, hogy tudjon rendesen elbúcsúzni a szeretett fiútól. Gwen is megindult a cápalaki felé, aki igencsak szomorú volt, hiszen nem gondolta volna, hogy ennyire megkedvelik majd egymást.

- Köszönöm a segítséged. Nélküled nem éltem volna túl – mondta feszengve Gwen, mikro már egymással szemben lebegtek. Sigfrid szó nélkül megcsókolta a lányt, amiről mindketten tudták, hogy keserédes búcsúcsók.

- Köszönöm, hogy képessé tettél ismét a szeretetre – mondta rekedt hangon Sigfrid, akinek nagyon fájt az elválás.

- Még találkozunk szerintem, mivel úgysem tudok megmaradni itt a tenger legmélyén – próbálta bíztatni a fiút, aki még adott neki egy utolsó csókot, majd erőszakkal elfordította tőle a tekintetét, és visszaúszott Megalohoz.

- Ennyi kölyök? – hitetlenkedett.

- Ha tovább maradok, valami hülyeséget csinálok – felelte szomorúan.

- Értem – bólintott az óriáscápa, majd Sigfrid ismét belékapaszkodott és feljebb úsztak. Gwen utána akart úszni, de megtántorodott, hiszen itt van végre a sajátjai között, és van valaki aki szívből átöleli.

- Hihetetlen, hogy mennyire hasonlítasz édesanyádra – szólalt meg a háta mögött Marius.

- Ő hol van? – fordult az apja Gwen.

- Előbb beszélgessünk kicsit a leviatánsellők és a szirénsellők közötti különbségekről! – tette a lány vállára a kezét.

- Miért van közöttük konkrét különbség is? – illetődött meg Gwen.

- Igen, hiszen a halak is csak a saját fajtájukkal szaporodnak. Én évekkel ezelőtt hibát követtem el, mikor lehúztam ide őt a mélybe, mivel nagyon nehezen szokott itt meg, másfelől úgy voltam vele, hogy sellők vagyunk mindketten, csak külsőre más, mivel más körülmények között élünk. Azonban a te születésed során kiderült, hogy nem – kezdte el a magyarázatot.

- Nem értem – nem akarta érteni, hogy miről is beszél Marius.

- Nos, gyermekem. Mi leviatánsellők nem vagyunk eleven szülők, jobban mondva az anya teste a gyermeke köré a pikkelyünkkel megegyező anyagú védőburkot hoz létre, és abban van elegendő táplálék az utódnak, hogy megerősödjön. Mikor elég nagy, hogy magától tudjon úszni, akkor jön csak ki a burokból, és kezd el tanulni a szüleitől. Azonban nekem fogalmam se volt róla, hogy a szirénsellők elevenszülők, és ők védelmezik a gyermeküket az első pillanattól fogva – sóhajtott mélyet, miközben elkezdte a lányát a tenger mélyebb pontjához vezetni. – Mi leviatánsellők olyankor még ösztönlények vagyunk, ahogy te is az voltál. Mivel nem érezted a kemény védőburkot, így anyádat kezdted belülről felemészteni – fejezte be a történetet.

- Nem – tiltakozott, miközben az agya lassan feldolgozta a kapott információkat. – NEM! NEM! NEM! NEM! NEEEEEEEM! – ordított tele torokból.

- Semmi baj kincsem, nem haragszom rád – ölelte át a lányát. 

- Én nem tehettem ilyet – remegett teljes testében. – Szóval ezért lettem elküldve a lagúnába – eszmélt rá az igazságra.

- Nem ezért. Nem volt körülötted az a burok, mint a többi gyermek körül. A mágikus erőd is elég instabil volt, és az éneked különböző hatásokat tett a leviatánokra, de általában, ha abbahagytad az éneked, ők megvadultak. Úgy döntöttünk a testvéremmel, hogy míg tudatosan nem énekelsz, addig Neptun lagúnájában nevelünk. Megegyeztünk, hogy Kendra felvisz egy kagylóban, és utána én havonta, minden teliholdkor meglátogatlak. Azonban a második holdnál azt mondták, hogy kiúsztál a lagúnából, és egy cápalaki elkapott – mondta el a történteket. – Őszintén, ha nem hasonlítanál ennyire az édesanyádra, akkor fel sem merült volna bennem, hogy énekeltesselek – húzta végig az ujját a lánya egyik hosszú tincsén.

- Már itt vagyok – ölelte meg a férfit, aki viszonozva szorosan ölelt vissza.

*

Sigfrid miután visszatért, megfedést kapott a cápalaki tábornokoktól, mivel majdnem egy hatalmas háborút indított el, hogy szembeszállt Konrad herceggel. Azonban a leviatánok keményebb ellenfelek lettek volna. Ebben a tudatban végül kitűntették a fiatal sellőt, aki még magányosabbnak érezte magát Gwen nélkül. Jól esett neki, hogy törődhetett a lánnyal, fontosnak érezte magát. 

Két telihold után fogta fel igazán, hogy Gwen nem fog visszatérni hozzá, ezért ő is tovább élte az életét. Elárvult cápalaki sellőgyerekeket vett magához, tanította és gondoskodott róluk. Három ilyen gyermek volt, akik közül a két legfiatalabb apának hívták őt. Ez kivételesen jól esett neki, mivel így ismét volt családja. 

Már egy éve volt családapa, és úgy gondolta, hogy végre sikerült túltennie magát Gwendolyn hiányán. Már nem jutott eszébe minden alkalommal, mikor vadászni tanította valamelyik gyerekét. A cápalaki sellők kissé különcnek tartották, hogy nem alapít saját családot. Számukra hihetetlen volt, hogy nincs meg a fiatal sellőben az ösztön, hogy szaporodjon. Éppen legfiatalabb gyermekét, az egyedüli kislányt tanította, hogy a koralldombok oldalában melyik hal ehető és melyik nem, mikor az idősebbik fia nagy sebességgel odaúszott.

- Mi a baj Jack? – kérdezte meg Sigfrid.

- Leviatánok jöttek fel a mélyből – mondta ijedten. – Egy szőke hajú sellő ül az egyiken.

- Gwen – súgta maga elé. – Megyek, megnézem, te vigyázz a húgodra! – sietett el onnan.

- Minek kellett hazudnod, most én voltam apával – hisztizett a kislány.

- Nyugodj le Mai, most tényleg leviatánok vannak a területünkön – felelte idegesen.

- A leviatánok nem is léteznek. Apa ezért nem akar soha sem beszélni róluk – tiltakozott.

- Gyere, nézzük meg! – vonta magával a fiatalabbat, és úsztak Sigfrid után. Sigfrid közben izgatott volt, mivel annyira szerette volna, hogy Gwendolyn legyen az. Bár Jack fantáziája elég vad volt, szeretett ferdíteni az igazságon. Ezért akarta, hogy úgy tudja a fiú, hogy a kígyószerű szörnyek nem léteznek. Magától úgysem találna ki ilyesmit, vagyis tényleg leviatánok jöttek fel. Valószínűleg vadászni jöttek fel, de ez is szokatlan, mert nem szoktak ilyen sekély vizekbe jönni, hiszen itt alig van víznyomás. Hamarosan jókora tömegbe ütközött, akik mind arról beszéltek, hogy a leviatánok hadat üzentek. Nem kellett sokáig úsznia, hiszen már messziről látszott a két hatalmas tengerikígyó, amiknek hatalmas pikkelyeik voltak. Mellettük pár hasonló pikkelyű sellő lebegett, mintha várnának valamit. Sigfrid szíve kihagyott egy pillanatra, mikor meglátta az egyetlen lányt a leviatánsellők között. Nem hitte volna, hogy valaha is viszontlátja majd.

- Gwen – úszott tovább és szólította meg a lányt.

- Sigfrid – vette észre a fiút, és sietett oda hozzá, majd rögtön meg is ölelte. – Annyira hiányoztál – súgta a fiú fülébe.

- Te is nekem Gwen – simogatta meg a lány hátát. Gwen kicsit távolabb húzódott, hogy bele tudjon nézni a cápalaki szemébe, akinek ugyanolyan vágy csillogott a szemében, mint neki. A következő pillanatban éhesen csókolták egymást, mintha nem telt volna el egy év.

- Ez is hiányzott – mondta lihegve, miután elváltak. 

- Miért vagy itt? Így csak fájdalmat okozol mindkettőnknek – döbbent rá, hogy ez csupán egy látogatás. Túl sokat vár tőle, és könnyelműség volt így rögtön megcsókolni.

- Félreérted – simogatta meg a fiú arcát. – Apám számára kissé fájdalmas látni, mivel nagyon emlékeztetem az anyámra, másfelől nekem is rossz odalenn, mivel nagyon hideg és sötét van. Szóval azt mondta, hogy ha van kihez feljönnöm, akkor jöjjek nyugodtan, mivel ő elenged. Neki bőven elég a tudat, hogy élek és boldog vagyok. Már csak azt volna jó tudni, hogy a te érzéseid változtak-e vagy sem? - kérdezte félve. Sigfrid éppen válaszolni akart, mikor a két „gyermeke” odaért.

- APA – ölelte meg őt Mai.

- Apa? – kérdezte hitetlenül Gwen.

- Ez egy hosszú történet – jött zavarba a lány előtt.

- Úgy tűnik, hiba volt idejönnöm. Neked megvan az életed, lehet, hogy előttem is megvolt, én meg naivan azt hittem, hogy tényleg szerettél – akart elúszni onnan, de Sigfrid időben elkapta a kezét.

- Félreérted, ők árva gyerekek, akikről gondoskodom – magyarázta. – Te vagy életem szerelme – vallotta be.

- Apa, ki ő? – kérdezte Mai.

- Gwendolyn, leviatánsellő, és minden jel szerint ezentúl ő lesz a társam, és anya poziciót fog betölteni a mi kis családunkban – tájékoztatta a két jelenlévő gyerekét.

- Persze, ha ti is elfogadjátok – mosolygott a gyerekekre Gwen.

- Én szeretném, ha ilyen szép anyukám lenne – lelkendezett Mai.

- Jut eszembe, egy év alatt hányszoros apuka lettél? – vonta fel a szemöldökét Gwen.

- Háromszoros – mutatta az ujjaival. – Rajtuk kívül van még egy fiam – mondta büszkén Sigfrid.

- Szóval, akkor elölről kezdünk mindent? – kérdezte izgatottan Gwen.

- Egy éve várom, hogy visszatérj hozzám, mi mást mondanék, hogy természetesen – csókolta meg élete szerelmét. 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

:D

(nikiiiii:), 2011.12.22 23:24)

milyen bájos...:D nagyon szép történetre sikerült, wow elismerésem!:D Nagyon szuper maga a sztori, a véres jelenetek meg az összes szereplő. Bár sajnálom, hogy a végén a barátnőt elhagyta:( és már majdnem a szép hercegről is le kell mondania.:(( Olyan szomorú a búcsúzás:'( Meg a szülés...az valami oltári gázos, de nagyon nagyon aranyosan meg lett oldva.:D
Aminek még nagyon örülök az a cápalaki úrfi neve!:D:D:D Nagyon pasis és különleges.:D:D
A kisasszonyunk meg, mint a rút kiskacsa, legalábbis ez jutott eszembe legelőször , és amikor megismerkednek, annyira édeees! Az a beszólás meg pont kell oda !!:'D
Imádom A kis hableány sztoriját, de már, ha meghallom a hableány szót nem csak az fog eszembe jutni.:D Mellesleg, szuper az evolúciós fantáziád.:D Ennyi jó nevű sellőszerű lényt.:D:D

NA jó én még mindig el vagyok varázsolva, és csak vigyorgok.:D
Szóval köszöntem szépen a történetet! ^^ <3

Re: :D

(LAOM, 2011.12.24 23:21)

Szia Kincsem :D
Örülök, hogy ennyire tetszett :) Öröm az ilyen olvasóknak írni. Habár tőled meg nagyon szép képeket kaptunk eddig, és remélem ez a jövőben sem fog változni. Igyekeztem a megadott paraméterek szerint megírni ezt a kis "rövid' novellát, bár ismersz megszaladt a kezem. Szóval ez van. Légy jó Baba. Köszönöm, hogy írtál :)