Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


6. rész: Váratlan szövetséges

2012.11.06

 Az ünnepek megállíthatatlanul közeledtek, ami nagyon megviselte Vadimot. Nyikolaj és Léna mellette voltak, ami nem tudta felvidítani. Napról napra érezte, hogy ha nem tesz valamit, akkor abba beleőrül. Léna beleegyezett volna, hogy míg az amerikai nő nem szül neki gyermeket, addig legyenek szeretők, és a baba után váljon el. Vagy, amint megkapja a család feletti irányítást, váljon el.

Vadim azonban nem bírt arra gondolni, hogy bárki mással megosztja az ágyát, vagy bárki másnak esküszik örök hűséget. Napról napra visszataszítóbbnak találta a Smith nőt, akit Dimitrij titkárnőként alkalmaz maga mellett. Tudta jól, hogy munkának állítja be a hazautazásukat, hogy a nő ne fogjon gyanút.

Léna sajnálta szerencsétlen Susant, hogy a főnöke ilyen csúnyán átveri. Közben alaposabban utána nézett az ősembernek, ahogy az üzleti berkekben nevezték. Tudta jól, hogy egy bizonyos szintig maga Vadim is tart tőle, míg Nyikolaj álláspontjáról nem tudott, de nem is igazán akarta megtudni, mivel még mindig tartott a férfitól. Igyekezett nem kettesben maradni vele, mivel fogalma sem volt az elmeállapotáról. A szemei üresek voltak, szinte feneketlen sötétség, ami éles kontrasztot alkotott a sötétszőke hajával.

Éppen karácsony második napját töltötték el a fényűző ebédjüket, mire egy igen ideges ötvenes éveiben járó férfi jelent meg az otthonukban.

-          Joseph bácsikám, miben lehetek a segítségedre? – kérdezte Vadim, miközben a poharában lévő borba kortyolt.

-          Igaz a hír, hogy Dimitrij elhozza Susan Smitht? – tért rögtön a lényegre.

-          Igen – bólintott.

-          Hogy vehetné bármelyiktök is feleségül, hiszen a negyvenes évei végén jár – szidta őket.

-          Bácsikám miről beszélsz? – kérdezte meg Nyikolaj.

-          A húgomról, akit Susan Smithnek hívnak – mondta határozottan. – Hamarosan ötven éves lesz, hogyan szülhetne nektek gyermeket. Jóformán az anyád lehetne.

-          Az öcséd elsőszülött lányát is Susannak hívják, és pont olyan vére van, mint a húgodnak – törölte meg a száját Vadim.

-          Szóval össze akarod kötni a két vérvonalat? – kérdezte idegesen, miközben Vadim felállt, és elővette az adoptált nagybátyja számára az aktát.

-          Eszemben sincs, de nem szándékozom elszalasztani, hogy megszerezzem a hatalmat a vénségtől – nyújtotta át az aktát.

-          Lehetetlen, megszerezni tőle az irányítást. Komolyan mondom, néha tényleg elhiszem, hogy az apám vérvonalától halhatatlan lett – borzongott meg.

-          Szóval el kellene érni, hogy önként mondjon le a család vezetéséről – szűrte le a lényeget Léna, akit Joseph csak most vett észre.

-          Nem tudtam, hogy vendéged van – illetődött meg.

-          Léna előtt beszélhetsz. Ugyanúgy megbízom benne, mint Nyikolajban – legyintett Vadim, miközben visszaült a nő mellé, majd egy rövid csókot váltottak. Léna kicsit el is pirult, hogy Nyikolajon kívül más rokon előtt is felvállalja a férfi a vele való kapcsolatát.

-          Szóval akkor segítesz megállítani Dimitrijt? – dobolt az ujjaival idegesen.

-          Nyíltan szálljunk vele szembe? – elmélkedett a férfi. – Nem, hozza csak el a nőt. Magunk mellett tartjuk, de nem vesszük le a vérét egyelőre, amitől a nagyapa kiszámíthatatlanabb lesz, és elérjük, hogy maga mondjon le a hatalomról.

-          Ehhez viszont az kell, hogy elvedd feleségül, hiszen akkor te birtoklod, te rendelkezel felette – emlékeztette Léna.

-          Nem engedem, hogy még valakit bevonjatok a vérvonalamból a családba – tiltakozott Joseph. – Nem érhettek hozzá – mondta idegesen.

-          Már elnézést, de mi van, ha Dimitrij már megtette? – állt fel Léna, és lapozott az aktában, és megmutatta az karácsonyi partin készült képet. – Dimitrij maga mellett tartja, szinte védelmezően, mintha az övé lenne – elemezte a képet.

-          Dimitrij nem szeret senkit – jelentette ki Vadim. – Sok időt töltött odaát, és ismeri az ottani szokásokat. El akarta kerülni, hogy bárki megkörnyékezze.

-          Majd meglátjuk, mikor megérkeznek, emellett Dimitrij öccsét is ki kellene kérdeznünk – mutatta meg a vörös hajú férfi képét Léna.

-          Igor el akarja érni, hogy Dimitrij bízzon benne és szeresse. Annyira hűséges a bátyjához, mint Nyikolaj hozzám – rázta meg a fejét Vadim.

-          Rendben – sóhajtott mélyet Léna.

-          Dimitrij nem fogja bántani a nőt, Iván bácsikám nem úgy nevelte – mondta Vadim, amivel Léna nem tudott egyetérteni, mivel a férfi arca a képekről túl komor volt. Lehet, hogy nagyszerű üzletember volt, de nem hiába nevezték ősembernek. Lehet, hogy pont olyan primitív volt.

-          Holnapután érkeznek, és engem nem nyugtat meg, hogy Iván hogy nevelte a fiait. Dimitrij, ahhoz túlságosan is kegyetlen személy – rázta meg a fejét.

-          Én azt tanácsolom, hogy a nőt környékezzük meg! Rajta múlik az egész – szólt közbe Léna. – Nem hiszem, hogy Amerikában olyanok lennének a körülmények, hogy az ősember olyan könnyedén el tudná rángatni hozzánk – tette Vadim vállára a kezét.

-          Kívánom, hogy igaza legyen – sóhajtott mélyet Joseph, majd távozott.

*

A tervek szerint a két Zavulon fivér meg is érkezett és velük Joseph Smith unokája, akire a fiatalabb unokafivérek kíváncsiak voltak. Vadim nem sietett, hiszen az öreg Igor úgyis látni akarja majd nyilvános közegben is. Joseph időközben sokat zaklatta, hogy mit is tervez.

Vadim közömbösen szemlélte az összegyűlt unokatestvéreket. Veszélyes volt érzelmeket mutatni előttük. A fiatalabbak olyanok voltak, mint a keselyűk. Az öreg Igor Vasziljevics nem válogatott, megszerzett minden nőt, akit csak megkívánt. Az ezekből a közösülésekből való utódokkal szolgaként bánt. Vadimot nem zavarta volna, de az öreg tudta, hogy Nyikolaj is házasságon kívüli. Ezért kényszerítette az öccsét arra, hogy már tizenhat évesen gyilkoljon. Vadimnak nem kis munkájába, pénzébe és szeretetébe került, hogy megmentse az öccse elméjét, lelkét és jövőjét.

Tudta jól, hogy milyen hatalmas szíve is van a fivérének, de a rokonaik elől titkolták. Tisztában volt vele, hogy Nyikolaj mennyire igényli a szeretetet, és kifejezetten gyűlöli, mikor rettegve néznek rá.

Némi ideges moraj kíséretében lépett a terembe Dimitrij és Igor, majd telepedtek le az egyik kanapéra egymás mellé. Dimitrij valahogy másnak tűnt, mintha tanácstalan lenne. Már-már úgy nézett ki, mintha lennének érzései. Hamar elhessegette a gondolatot, hiszen Dimitrijről az Ősemberről, a Primitívről van szó. Azonban az unokafivére nem volt primitív. Meglehet, hogy nyers volt bizonyos dolgokban, azonban egyes helyzetekben kifejezetten kifinomultnak számított.

Róla sem gondolta senki, hogy képes szeretni, de mégis szerette a fivérét, míg Lénát egyenesen imádta. A gondolatmenetének Igor Vasziljevics megjelenése vetett véget, miközben begördült a kerekes székében ülve.

-          Visszatért hát Iván két fia, akik vállalták, hogy felkeresik Joseph vérvonalának örökösét, aki még viseli a nevét, és oly csodás vére van, mint neki – mondta fennkölten az öreg, miközben a két említett felállt, és odalépkedett hozzá.

-          Igen nagypapa – mondták egyszerre, és fél térdre ereszkedtek a tolószék mellett.

-          Hol van most? – lett izgatott az öreg, szinte várta, hogy elővezetik valahonnan.

-          Még a házamban. Holnap veszünk tőle vért, és egy utolsó vizsgálatot végzünk rajta, ami megmondja, hogy tényleg ő az, vagy tévedtem – mondta nem túl boldogan Dimitrij. Valóban a férfi gyűlölte a kudarcot. Gyűlölte a nagyapjukat is, mert megalázta őt, és Nataliját is szemétként kezelte.

-          Mondd el milyen! Magas, vékony, akár Joseph? – lett izgatott. Vadim most szidta igazán magát, hogy nem egyezkedett Dimitrijjel.

-          Magasnak magas, de egyáltalán nem vékony – szólalt meg Igor. - Kék a szeme, és a haja szőkésbarna, de van amikor vörösnek tűnik – ettől a mondattól lett igazán ideges Vadim, hiszen tényleg mondhatta volna, hogy Léna a Smith leszármazott.

-          Egyáltalán nem olyan, mint Joseph – pattant fel az öreg, mintha csak csoda történt volna, de senki sem illetődött meg, hiszen a szűk család tisztában volt vele, hogy semmi szüksége nincs a székre. – Biztos nem vékony? – a hangja igencsak idegesen csengett.

-          A húga vékony, de ő az anyjukra hasonlít, amit a nő fiatalkori képei alapján állítok – felelte Dimitrij. – A szem és hajszínűket az anyjuktól örökölték – magyarázta, mintha védeni akarná a nőt.

-          Hoztál róla képet? – kérdezte kissé idegesen az öreg.

-          Majdnem egy hete készült róla ez a kép – húzott elő a zakója zsebéből egy képet, amit már Vadim látott, de nem jelezte.

-          Nem is olyan szörnyű – nyugodott meg az öreg Igor. – Vadim neked, mi a véleményed róla? – irányította felé a nagyapjuk a figyelmet. Vadim még látta, hogy Dimitrij mennyire lesápad, mikor őt is bevonták a beszélgetésbe.

-          Egyáltalán nem tetszik, de gyereket jól tud majd szülni – vetett rá egy hanyag pillantást, és kegyetlenül emelte barna tekintetét az unokafivérére, mintha harcra akarná hívni. Azonban Dimitrij volt olyan bölcs, hogy meg sem próbált vele hadakozni. Vadim titokban kíváncsi volt, hogy milyen ellenfél lenne a férfi.

-          Ez a lényeg. Ahogy elnézem, a nagyanyjára hasonlít, aki két fiút is szült – csengett elégedetten a nagyapjuk hangja. – Kár, hogy Josephet megöltem, mert akkor még lehetett volna több gyerek is – húzódtak mosolyra a ráncos ajkak.

-          Susantól tudom, hogy Joseph túlélte a merényletedet – szólalt meg hirtelen Dimitrij. – A lábát vesztette el akkor.

-          Mi? – csillant némi rémület a szemében, miközben elhitte, hogy tényleg valami isteni teremtménynek számított a mélyen vallásos amerikai katona, akinek a vére megmentette akkor az apját, és neki is igen hosszú életet biztosított.

-          Igen túlélte, mert élni akart a fiáért. Négy év múlva a felesége egy lányt is szült, akinek a vére szintén olyan volt, mint a régi bajtársadnak. Még olyan harminc évet élt ezután, és betegségben halt, mert a szerinted szent vérét nem termelte tovább a teste. Felmerült, hogy kap új csontvelőt, amihez akadt is volna pár donorjelölt, de mivel miattad elvesztetted a lábait, így lehetetlen volt. Fokozatosan gyengítette le az immunrendszerét az idegen vér, amit önkéntesektől kapott. Büszke lehetsz magadra, hiszen harmincévnyi nehézséget okoztál neki, mielőtt meghalt. Vadim ezt szárnyald túl! – fordult felé az unokafivére. Vadim Nyikolaj karjára tette a kezét, mivel tudta jól, hogy az öccse ilyenkor nem beszámítható.

-          Érdekes Dimitrij unokatestvér, mintha érzelmeket látnék azon a vadember arcodon – vágott vissza, hogy a férfi külsejére tett sértést, mivel tudta jól, hogy Dimitrij ezzel az egy dologgal kapcsolatban nem tud felhozni rendes érvet.

-          Dimitrij hagyd ezt abba! – szállt be a férfi öccse is a vitába.

-          Igor unokatestvér, te tudsz valamit – mosolygott rá Vadim, hiszen a fiatalabbat jóval könnyebben tudta kezelni. Ez az egy mosoly elég volt, hogy Igor visszavonuljon.

-          Tévedsz, nem tudok semmit – rázta meg a fejét, és lépett a bátyja mögé.

-          És hogy van a kis Natalija? – emlékeztette őket, hogy nekik nyilvános gyengepontjuk van, akit nem engednek elvinni, ezzel is sakkban tartva. A nagyapjuk túsza volt a kislány.

-          Köszöni szépen, napról napra jobban, hogy végre elutazhat majd az Egyesült Államokba – felelte idegesen Dimitrij, aki egy mozdulattal jelezte, hogy Vadim nyert.

-          Remélhetőleg meg fog gyógyulni, habár a szülei halálát nem fogja elfelejteni – ütötte tovább a vasat, emlékeztetve a fivéreket, hogy a lány ott volt a kocsiban, mikor a szülei meghaltak.

-          A fiamat, Ivánt kitagadtam. Többé nem akarok róla hallani – mondta dühösen az öreg Igor, holott a gyűlés elején ő említette. Nem hiába volt ilyen, hiszen gyűlölte, ha nem ő van központban. Egy vérbeli ripacs volt.

-          Igen nagypapa – használta ki a lehetőséget a beszédre Vadim, mivel a két fivér ideges volt, hogy az apjukról így beszélnek a családon belül. Tudta jól, hogy mit éreznek, hiszen az ő apja is ki lett tagadva, mivel szeretni mert.

-          Akkor a bálon látni akarom, számíthatok rá Dimitrij, hogy elhozod igaz? – nyilvánította ki az igényét a nőre.

-          Igen nagypapa – felelte Dimitrij, akin látszott, hogy legszívesebben megölné az öreget. Kevés hiányzik neki, hogy a megalázott férfi nekiessen az öreg torkának. Sajnos túl sok a tanú, a keselyűk tekintetében biztosan.

-          Nagyszerű, akkor most Vadim számolj be az üzletről, hogyan zártuk ezt az évet – lett jobb kedve az öregnek, hiszen hamarosan megkapja, amit akar. Vadim, éppen hozzákezdett volna a beszámolónak, mikor kopogtak. A házvezetőnő lépett be igen idegesen a terembe.

-          Elnézést kérek, hogy megzavarom a gyűlést, de Dimitrij úrfit a rendőrségtől keresik. Állítólag az egyik autója rossz helyen parkol, és szeretnék tisztázni az úrfival – hajolt meg alázatosan a Zavulon férfiak előtt.

-          A sofőrnek kimenőt adtál mára – elmélkedett Igor.

-          És minden kocsi a garázsban volt – helyeselt Dimitrij. – A francba, megmondtam neki, hogy ne menjen sehova – állt fel a helyéről.

-          Hé, neked csak manuális váltós autóid vannak – gondolkodott Vadim, hogy az amerikaiak nem tudnak automata váltón kívül mással bánni.

-          Az a nő, pedig kitűnő sofőr - ment ki idegesen a teremből.

-          Vannak még meglepetések a világon – mosolygott Igorra Vadim, akit kirázott a hideg. Látszott rajta, hogy alig várja, hogy a fivére visszatérjen. Azonban Dimitrij majdnem két órára eltűnt, amitől a fivére igencsak ideges volt.

Vadim tudta jól, hogy ha okosan játssza ki a kártyáit, még mindig előnyben van Dimitrijjel szembe. Habár igazi versenyről nincs szó, hiszen az unokafivére nem akar családfő lenni. Legalábbis nagyon remélte.

Nyikolajjal hazatértek, ahol Léna izgatottan várta őket. Vadim szenvedélyes csókkal köszöntötte a nőt, míg az öccse morcosan vonult vissza a szobájába.

*

Másnap a véradáson végre megpillantotta Susant a valóságban is. Így személyesen nem tűnt olyan szélesnek, és reménytelenül csúnyának a szemében. Volt valami a pillantásában, amitől nem tudott szabadulni. Már nem tudott olyan megvetően pillantani rá. Lénával a háttérbe húzódva maradtak.

-          Te jó ég – szólalt meg hirtelen Léna.

-          Mi az? – kérdezte tartva a távolságot a nőtől.

-          Dimitrij érez valamit iránta – felelte Léna.

-          Tévedsz – rázta meg a fejét.

-          Rólad is azt mondták, hogy nem lennél képes szeretni, és mégis engem szeretsz – mondta szinte suttogva.

-          Ezt ne firtassuk – nyelt nagyot.

-          Dimitrij félti őt. Habár nem tudom, hogy a nő mit érezhet. Egész jól elbeszélget Joseph bácsikátokkal.

-          Valójában az ő bácsikája genetikailag – felelte Vadim.

-          Az arcuk vonala valóban hasonlít – bólintott Léna.

-          Ha jól látom, angolul beszélgetnek. Nem tudok olvasni a szájukról – mondta idegesen a nő.

-          Nem baj, Joseph a szövetségesünk – legyintett. – Maradj a háttérben! Még nem akarom, hogy tudomást szerezzenek rólad. Most mindenki el van foglalva, hogy Susan kegyeibe kerülhessenek. Azonban, a családban kevesen beszélik az angolt – adott egy leheletnyi csókot a nő kézfejére, majd otthagyta.

Léna tovább figyelte a nőt, és megállapította, hogy mennyire más a temperamentumuk. Susan kedvesen és érdeklődve beszélgetett a nagybátyjával. Látszott rajta, hogy nem akar ott lenni, mégis tartotta magát. Lelkileg erősnek akart mutatkozni, hogy tartsa másban a lelket, holott rá még jóval nagyobb teher nehezedett.

-          A két nullás vérűt megkérném, hogy kezdjék meg a véradást! – zavarták meg Léna gondolatmenetét, majd mindenki a megfigyeltjei felé fordult.

-          Hm? – nézett a férfira Susan, amiből Léna úgy gondolta, hogy nem tud oroszul. Mit is várt, hiszen mindenki más tanul meg angolul.

-          Gyere, hagy csapoljanak le minket! – vonta az idősebb férfi a kezdőasztalhoz. Léna figyelte közben Dimtirijt is, akinek szégyen jelent meg az arcán, hogy elhozta ide a nőt. Míg Léna a környezetet figyelte, addig zajlott tovább a véradás, miközben elkezdték levenni a zacskóba, az egyik medika kiabálva kirántotta Susan karjából a tűt.

-          Nem vehetünk tőle? – közölte mindenkivel.

-          Mi történt? – nézett tanácstalanul szét Susan, de vele igazán senki sem törődött.

-          Nem tudom, de most megúsztad – mondta Joseph, akiből továbbra is levették a vért, és már kezdett fehéredni. További szavak hangzottak el köztük, mire a nő megnézte a kartonját, mire idegesen magyarázott valamit.

-          Mi történt? – lépett oda Dimitrij, és ő is angolul beszélt. Léna nem lepődött meg, hogy a férfi tud angolul, hiszen nem tudta volna másképpen elhozni. Susan magyarázott valamit, mire a nővérhez fordult. – Hé, leállítani! – parancsolt határozottan.

-          Mi történik? – gurult közelebb Igor nagyapa.

-          A nő hormonszintje túl labilis, hogy vért vegyünk, míg a férfinak kevés a vére – felelte az orvos.

-          Az isteni neki, nekem kell a vérük – üvöltött őrülten az öreg, mire a nő igencsak megijedt, és segítségkérően megszorította Dimitrij kezét.

-          De most nem adhatnak, és ahogy kinéz három hónapig ez így is marad – tiltakozott a férfi, miközben kereste a nő tekintetét, de az nem nézett rá.

-          Dimitrij ne merészeld megmondani, hogy mit tehetek és mit nem! – került szívinfarktus közelébe Vasziljevics.

-          Az egészségük nem engedi. Ezzel maga sem hadakozhat – állt védelmezően a nő elé Dimitrij. Úgy tűnt, mintha egy egész hadsereggel megvívna, csak hogy megvédje a nőt.

-          Szóval te akarod őt – jelentette ki az idős családfő.

-          Nem, már megmondtam, mit akarok. Holnap visszatérek az Államokba. Este találkozunk az estélyen – azzal megragadta Susan karját, és elvonta onnan.

-          Beleszeretett – állapította meg Vadim, miközben Lénára nézett. A nő bólintott, és tudta jól, hogy Vadim kitalált valamit, hogy megnyerje a híres háborút, ami még nem tört ki a két unokatestvér között, de már mindenki az esélyeket latolgatta.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.