Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. rész: Magány

2012.09.13

 

Susan Smith a világ legunalmasabb nőjének tartotta magát, ami sajnos így is volt. Valamikor életteli és vidám volt. Gyakran látták mosolyogni, habár nagyon ritkán viszonozták ezt a gesztust felé. Valamiért úgy érezte, hogy a világ nem akarja elfogadni. Próbálta követni azt a tanácsot, hogy mosolyogj a világra, és a mosoly visszamosolyog rád.

Először azt hitte, hogy a nagy lapátfogai miatt csúnya a mosolya, ahogy a szüleitől hallotta. Az apja őrjöngve küldte el fogorvoshoz az akkor nyolc éves Susant, hogy csináltasson magának fogszabályzót. Egy évvel korábban történt, hogy a lányt durván kezelte az egyik fogorvosnő, pedig az akkor hét éves kislány engedelmesen és bátran nyitotta a száját, és teljesítette a parancsokat.

Persze néhány év múlva, ahogy nyúlt az arca és változott a teste, a fogai is rendeződtek, és a világ egyik legszebbje lett. Ezután bátran mosolygott, kedvesen és őszintén. Azonban a mosolyát sokan megvetették. Ekkor jött az apjától az újabb sértés, hogy egyáltalán nem csinos. Különböző sértéseket vágott a fejéhez, amivel sikeresen elindította a törést a lány lelkén. Mivel belenevelték a szülei tiszteletét elég kemény pofonokkal, nem is szállt szembe velük, mikor azok sértegették.

Azonban a többi rokon sértésének nem engedett. Az apjától igen sokat hallgatta, hogy legyen határozott és védje meg magát, és ne vonuljon vissza sírni a szobájába. Susan nem tette. Azonban egyszer tulajdon unokatestvérei és a testvére kezdték el sértegetni, és ő nem hagyta magát. Visszaszólt, és nem hagyta megtörni a büszkeségét. Alig egy óra múlva azonban az apja mégis megtörte, hiszen kitagadással fenyegette meg az akkor tizenkét éves lányt.

*

Susan az éjszaka közepén könnyes szemmel ébredt. Már megint újraélte a múltat, a múltat, amely során majdnem megtört teljesen lelkileg. Habár az is igaz, hogy mostanra viszont teljesen megtört, tekintve, hogy felnőtt nőként sem volt a legjobb élete. Még néhány percig zokogott, majd rádöbbent, hogy az ágyában van és csak álmodott. Nem volt más lehetősége, mint felkelni. Kábultan csoszogott ki a fürdőbe, és zuhanyozott le. A kellemes és intenzív illatú tusfürdője szinte kiűzte az elméjéből a rossz emlékeket, a fáradtsággal egyetemben.

Ahogy egy szál törölközőben kilépett a fürdőből, ránézett az órára, látta, hogy hajnali négy óra van. Egy pillanatra felmerült benne, hogy visszafekszik aludni, de hamar el is vetette, mivel nem bírna felkelni. A konyhába sétált, ahol odatett főni egy kávét, majd a szobájába ment vissza, és felöltözött. Nem csinált nagy gondot az öltözködésből, egy farmert vett fel, és egy fekete trikót. Tegnap adta le a munkáját, és már meg is kapta az új szöveget, amit le kell fordítania a kiadónak.

Habár a kommunikáció nem volt az erőssége, a nyelvérzéke igen lenyűgöző volt. Több nyelven értett kitűnően, és ezt egy fordítóirodánál kamatoztatta, mint szerződés fordító, és egy kiadónál is dolgozott, mint műfordító. Gyors és precíz volt, ami miatt szívesen alkalmazták.

Miután kiment a konyhába, és öntött magának egy bögre kávét, rögtön le is telepedett az új fordítani való irományhoz. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha figyelné valaki. Azonban ez lehetetlen volt, hiszen hajnali öt lesz hamarosan, és ilyenkor még a város is csendes magához képest. Talán csak a csend ártott meg neki. Elhessegetve a rossz gondolatokat, és megfeledkezve a kellemetlen álomképekről nekikezdett az új fordításnak, amit az azelőtt nap kapott.

Azt vette észre, hogy mohón olvas, miközben nem jegyez le semmi. Meglepődött, hogy a hirtelen feltűnt orosz író milyen tehetséges is. Erőt vett magán, és ismét elkezdte elölről és most már írta a fordított szöveget is. Azonban a folytatásra való igény olyan erős volt benne. Olyan volt, mintha már hallotta volna a történetet, de fogalma sem volt, hogy hol. Szinte epekedve várta, hogy mi fog történni, holott nagyon is jó kiszámolta az egyáltalán nem klisés történet eseményeit.

Hét óra volt, mikor egy telefonhívás zökkentette ki a nyugalmából. Ahogy ránézett a kijelzőre, látta, hogy a húga keresi. Nagyot sóhajtott, mivel egyáltalán nem volt kedve a tökéletes húgával beszélgetni. Mary-Kate a lehető legnagyobb mértékben különbözött tőle, de mikor egymás mellett álltak vagy ültek, a velük szemben lévő illető nem tudta nem észrevenni, hogy a szemeik milyen különleges kékek, amilyet nem láttak még azelőtt. Ha ugyanazon a napon mosták meg a hajukat, akkor az is egyforma volt, de mindenben másban különböztek.

Susan alacsonyabb volt, telt és fehérbőrű. Mary Kate ezzel szemben magas, vékony és egységesen barna bőrű. Susan tudta jól, hogy a húgát a szüleik szívesebben vállalják fel, mint őt. Habár ezen a harmadik x-hez közelítve már ne érdemes kiakadni. Megvan a saját magányos kis élete, amivel védekezik a világ ellen.

Elhessegetve a negatív gondolatokat, letette a könyvet, és felvette a telefont.

-      Szia – mondta életuntan.

-      Szia Tesókám, igaz nem keltettek fel? – kérdezte vidám hangon.

-      Nem, már ébren vagyok – legyintett Susan.

-      Nagyszerű. Anyáék kérdezik, hogy hazajössz-e nagyapa halálának tizenötödik évfordulós megemlékezésére – bukott ki belőle a kérdés, amiért eredetileg telefonált. Persze, miért is hívná az embert a kishúga, minthogy egy megemlékezésre hívja. Tudta jól, hogy a nővére ilyenkor nagyon lassú, és talán ráveheti egy igenre, és végre ismét együtt lesz a család.

-       Meglátom – kortyolt nagyot a kávéjába.

-       Mikor keltél? – kérdezte felháborodva.

-       Négykor – jött a tömény felelet a nővérétől.

-       Ilyen nincs – bosszankodott.

-       De van, és most megyek vissza dolgozni, szia – meg sem várta, míg a húga is elköszön, inkább letette. Persze tudta jól, hogy a testvére felháborodva újra fogja hívni, de ő oldalra tette a telefont, és nyugodtan hallgatta a csengőhangját. Hiszen azért állította be azt a dalt, mert tetszik neki.

Még kétszer próbálkozott, hogy elérje, aztán feladta. Tízig nem is történt semmi újabb esemény, csak ő volt és a könyv. Nagyon meglepte, hogy ennyire érdekli az iromány, mivel a második világháború idején játszódott. Az egyik nagyapja harcolt a háborúban, és egy időre orosz fogságba is esett, mivel nem hitték el neki, hogy szövetséges. Akárhányszor kíváncsiskodott a nagyapja múltjáról, az öreg inkább játékra terelte a szót, és a játék kávéscsészéjét emelgette. Susan nem erőltette, hiszen jó kislány volt. Az iskolában aztán megismerte a háború történetét, habár nem olyan behatóan, mivel az amerikai szülők nem engedték az igazán véres dolgok oktatását.

Történelmi filmekből ismerte csak a háború alatt történt embertelen eseményeket, és néhány könyvtári könyvben olvasott behatóbban. Végig gondolva, hogy min mehetett át az ő kedves nagyapja, a szíve elszorult, és könnycseppek csorogtak végig az arcán. A sors nem volt kegyes a férfival az élete során, hiszen megjárta a háborút, egész fiatalon elveszítette az imádott bátyját, hazaérve a frontról, négy nővére várta haza, akikről neki kellett gondoskodnia. Aztán megismerte a nagyanyját, aki nem a jó természetéről volt híres, de becsületére legyen mondva az öreglány kitartott a nagyapja mellett jóban és rosszban. Sajnos a rossz volt túlsúlyban, ami meg is törhette volna őket, de mégsem ez történt.

Ahogy Susan olvasta a két szövetséges katona történetét, akik először ellenségek, majd barátok lettek, az amerikai katonát úgy képzelte el, mint a nagyapját, míg a másikat, az oroszt valami bűzölgő, vodkavedelő ripacsot, aki csak a saját világával törődik, akár a társait is lelövi, ha olyan kedve támad. Ahogy a történettel, arra számított, hogy az orosz katona lesz kihozva, mint a hős, aki igazán sokat tett a hazájáért, és út közben megment egy pancser amerikait. Azonban nem ez történt az amerikai mentette meg az oroszt, míg egy lányon el nem kezdtek vitázni. A lány az amerikait szerette, aki hajlamos lett volna a vonzalomnak engedni, de akkora már az orosszal jóban voltak. Tudta jól, hogy a barátjának viszont nagyon tetszik a lány. Mit is tehetett volna, eldobjon egy értékes szövetséget egy aprócska vonzalomért, ami nagyon rövid boldogságot adhat neki.

-    Nehogy a szerelmet válaszd – mormogta, hiszen a nagyapja a túlélést választotta volna, hiszen a családja otthon várja. Néhány fejezettel odébb már nem is ez volt a kérdés, hanem az örök kötelék, ami kialakult a két fiatal férfi között. Az orosz fiú apját csúnyán meglőtték, és rengeteg vért vesztett.

Az amerikai fiú hallott egy bizonyos új gyógyítási kísérletről, miszerint az emberek meg tudják osztani egymással a vérüket, hogy ezzel is életben tartsák a társaikat. Azonban tudta jól, hogy ez veszélyes is, hiszen nem mindegy, hogy milyen vért kap az illető. Nem volt alkalma tovább olvasni az erről szóló tanulmányt, mivel mennie kellett a földjükre dolgozni, de abban biztos volt, hogy érdekesnek találta volna a témát.

A kézügyességének hála összerakott a leírtakban szereplő szerkezetet, amivel az orvosok kísérleteztek, hogy a vért egyik emberből a másikba átpumpálják. Nem tudta pontosan milyen kritériumoknak kell megfelelnie a vérnek, hogy egyformának lehessen nyilvánítani, de nem törődött vele. Nem érdekelte, hogy az idősebb férfi ellenségként tekint rá, meg kellett próbálnia.

És működött, a férfi szervezete befogadta a fiú vérét, és hamarosan jobban lett. Az öreg ekkor meghívta a családjukba, neki ígérve a lánya kezét. Azonban se a fiú, se a lány nem akarta a házasságot, ezért elváltak az útjaik. Azonban az öreg kijelentette, hogy a vérvonaluk egyszer még ismét összetalálkozik, és összeér.

Így zárult a könyv. Susan észre sem vette, hogy egész nap nem evett, és már besötétedett. Nagyot sóhajtva vette észre, hogy elolvasta a könyvet, nagyon élvezte, de szinte semmit nem jegyzet le a fordításából. Habár még volt a határidőig néhány napja, ő mégis végezni akart vele. Ahogy kinyitotta ismét a kötetet, valami rossz érzés fogta el. Ezt az előbb nem is figyelte, a fedőlap belsejében volt egy régi kép nyomtatva, akikről a könyv íródott. Susan először a nagyapjára ismert, mire idegesen rázta meg a fejét. Nem, az öreg nem tett volna meg ennyit egy idegen ország polgáraiért, főleg nem olyan alávalóért, mint az orosz fiú. Ahogy jobban megnézte, egyre több hasonlóságot fedezett fel benne, amit a fáradtságra fogott.

-     Enni kéne valamit – dörzsölte meg a szemét, majd bezárta a kötetet, és felállt az asztalától. Most vette észre, hogy mennyire elmacskásodtak az izmai. Megtornáztatta a tagjait, majd a konyhába ment. Morogva tapasztalta, hogy szinte semmi ehető nincs otthon. Ami van is, az megromlott. – Irány a bolt – sóhajtott mélyet, miközben kidobta a penészes kenyeret. A szemetesből kivette a zsákot, és az ajtó mellé vitte. Ezután rendesen felöltözött, majd összeszedte a szükséges dolgait, és az ajtóhoz sétált. Ott felszedte a szemetes zsákot, majd kilépett a lakásból. Bezárta az ajtót, majd lesétált a hosszú lépcsőkön keresztül. Ahogy leért az utcára megtöltötte a tüdejét a friss esti levegő, amitől úgy érezte, hogy mégis csak él. Kidobta a zsákot, majd elindult a közelben lévő éjjel-nappali üzlethez, hogy valami ehetőt vegyen.

Út közben találkozott néhány járókelővel, akik kissé furcsán néztek rá, hiszen a bőre már-már olyan fehér volt, mint valami vámpírnak. Susan ritkán mozdult ki a lakásából, és ez meg is látszott rajta. Az üzletbe belépve a pénztáros, és a polcokat rendező fiatal fiú ismerősként üdvözölték, mivel gyakran előfordult, hogy elfelejtett enni a munka során, és az éjszaka közepén jutott eszébe.

-     - Úgy tűnik, hogy ma is nagyon gazdag lakomának nézel elébe – mosolygott a fiú a pénztárnál, miközben meglátta a tésztát és a szószport a nő kosarában.

-      Ez van – vont vállat Susan, nem volt kedve beszélgetni. Egy csokoládét oldalról még dobott be a kosárba.

-      Desszert – jegyezte meg a fiú.

-      Sokáig dolgozom, szóval kell az energia – legyintett, és már elő is vette a pénztárcáját.

-      Mindig az a sok munka – mosolygott rá. Susan érezte, hogy flörtölni akar vele, de tisztában volt vele, hogy a múltban ő lett volna a legnagyobb gúnyolója.

-      Ha jól fizet, miért ne – élénkült fel az arca, majd odanyújtott egy bankjegyet, ami fedezte a pénztárgép kijelzőjén lévő összeget.

-          Holnap nem iszunk meg délután valamit? – próbálkozott tovább.

-          Nem, tárgyalásom lesz. Sok munkám van, szóval még annak is örülhetek, ha ilyenkor jut időm valamit kotyvasztani – felelte némi gúnnyal a hangjában, hogy vele aztán biztosan nem.

-          Igazán kár – mosolygott, amivel próbálta meglágyítani a nőt, akinek nem volt ehhez ereje. Éppen elpakolta a cuccát, mikor egy sötét öltönyös nagydarab férfi lépett be az üzletbe, aki biztosan nem volt ismerős a környéken. A pénztárhoz lépett Susan mellé, és a pénztáros mögé mutatott és a fiú számára ismeretlen nyelven kezdett el beszélni. – Mit akarsz? – kérdezte nem éppen kedvesen.

-          Vodkát – felelte Susan. – Royalt, ha jól értettem – majd a férfihez fordult, és oroszul kezdett hozzá beszélni.

-          Da – mondta a férfi.

-          Mondtam én – fordult vissza a pénztáros fiúhoz. – Két üveggel kér – mutatta az ujjaival.

-          Már értem, hogy miért fizetnek neked annyit – bólintott a fiú, majd levette maga mögül a két üveg italt, és beütötte a gépbe. – Még valamit? – fordult a férfihoz, aki a nőre nézett segítségül, aki fordított.

-          Nyet – mondta a fiúnak, aki Susanra nézett.

-          Nem kér – sóhajtott mélyet, miközben ingyen tolmácskodott. Jobbnak látta, ha kisegíti azt az idiótát, hogy nehogy megverjék az oroszok, hiszen ez a tag biztos nem egyedül van, ha már ennyi vodkát vett.

-          Örök hálám Suzy – mondta hálálkodva a pénztáros fiú.

-          Még egyszer így nevezel, és esküszöm, hogy magam uszítom rád az orosz macit – mondta nyűgösen a nő.

-          Bocsánat – vigyorgott a nőre.

-          Jó éjt – mondta és már távozott is. Odakint egy nagyon fekete, és nagyon hosszú luxus kocsi előtt állva várt rá az orosz. – Valami gond van? – kérdezte megilletődve. Kicsit tartott attól, hogy agresszív hajlamú a mackó.

-          Köszönöm a segítséget – mondta oroszul, és a nőhöz ment. – Lekötelezett ma estére. Itt van a számom, ha bármire szüksége van, amiben úgy gondolja, hogy hozzám illő feladat, akkor szóljon – adott át egy névjegy kártyát.

-          Erre semmi szükség – pillantott a kártyára.

-          Az életemet mentette meg ma este – csókolta meg a nő kezét, és nézett a különleges kék szemekbe. – Maga igazán gyönyörű nő – bókolt.

-          Elhiszem, hogy hálás, de azért mégsem kell hazudni. Azt hallok eleget angolul – mondta kissé ellenségesen, majd távozott.

-          Várjon, elvisszük – vetette fel.

-          Erre semmi szükség – nézett a papírkára – Szergej, legyen kellemes estéje. Nekem dolgoznom kell még, szorít a határidőm – azzal megfordult és folytatta az útját hazafelé. Kissé sietősen szedte a lábait, és miközben csak arra tudott gondolni, hogy végre otthon lesz, és nem kell senkivel beszélnie.

Ahogy hazament nekikezdett főzni, miközben maga elé vette a könyvet, és megnézte a képet. Csak véletlen, hogy a képen lévő egyik férfi olyan, mint a nagyapja, hiszen akkor még a fényképezés gyerekcipőben járt, és az akkori divat szerint is mindenki egyforma volt szinte. Buta dolog ilyesmiket belegondolni, csak egy véletlen. A könyvben szereplő orosz tiszt személyiségétől felállt a hátán a szőr is, míg ma az a nagydarab férfi úgymond udvarolni akart neki. Persze csak azért, hogy megértesse valakivel magát, és segítse, amíg itt tartózkodik.

Beletúrt a szőkésbarna göndör hajába, majd ismét a főzés felé fordította a figyelmét. Újabb kávét főzött, és egy félóra múlva már fogyasztotta is a nem túl egészséges, de igen tápláló vacsoráját. Ismét nekikezdett a fordításnak, de most már le is jegyezte. Így újraolvasva az orosz fiú személyisége annyira démoninak hatott, míg a másiké olyan ártatlan. Egy pillanatra el sem hitte, hogy ez egy orosz író műve, hiszen az oroszok miért szeretnék, ha a saját fajtájuk a rossz fiú. Aztán rájött, hogy rossznak könnyebb lenni, mint jónak. Ha a rossznak vannak jó pillanatai, akkor az becsülendő, mintha a jónak rossz pillanatai. A rosszban pozitívan csalódnak, míg a jóban negatívan. A negatív csalódás emlékét meg senki sem mossa le magáról. Magában megemelte a képzeletbeli kalapját az író előtt, hogy egy ilyen zseniális húzással a saját népe szereplőjét megkedveltette, míg az amerikai fiút végtelenül butának és naivnak állította be a könyv közepéig. Persze nem volt az, hiszen a morális erkölcsöt választotta, és nem hagyta az illékony lábakon álló barátságot elnyomni a rövid, de annál szenvedélyesebb szerelemre.

-          Szerelem nincs, legalábbis olyan, amikről fordítok, az biztosan – morogta, majd ismét kortyolt a kávéjából, és próbált a könyvre koncentrálni.

Éjfél körül járt az idő, mikor úgy döntött, hogy inkább aludni tér, hiszen kora hajnal óta fenn van, és már egyáltalán nem olyan penge az agya, mint amilyennek kellene. Emellett a sorok is kezdenek összefolyni a szemei előtt.

Elment megfürödni, majd lefeküdt aludni. Azzal a gondolattal aludt el, amivel a könyv záródik, hogy az orosz katona megígéri, hogy a vérvonalaik igenis keresztezni fogják egymást, akármi is történik. Susan ezt nem értette, hiszen miért olyan fontos ez a férfinak, főleg a második világháború során. Ez egy történelmi fikció, és nem fantasy. Nem sokkal ezután aludt el.

Álmában a két öreggel álmodott, vagyis fiúval, akik ha éltek volna ma már öregek lennének, körülbelül olyan idősek, mint a nagyapja lenne most. A vérvonalakról és az utódaikról vitáztak, amit Susan nem akart hallgatni. Próbálta irányítani az álmát, mire az orosz férfi megragadta a karját, és maga mögé taszította.

-          A véredet megszerezzük, kerüljön akármibe. A véredet akkor nekünk adtad, nem menekülhetsz el – mondta eszelős tekintettel a férfi. Susan tiltakozni akart, és a másik fiú felé futni, akinek az arca el kezdett öregedni, és a nagyapjával nézett szembe.

-          Nagyapa segítség! – nyúlt felé, de nem érte el. Hirtelen fájdalom hasított a csuklójába, mintha az orosz férfi el akarná törni a kezét, hogy visszatartsa. – Nagyapa! – sikított fel, mire ott állt ismét a koporsó előtt, amiben az öregúr teste feküdt, amit azon a bizonyos november 23-án látott utoljára. A férfi tartása büszke volt, látszott rajta a nyugalom és a megkönnyebbülés. Susan hatalmasat sikított, miközben a testre rákerült a koporsófedél.

A következő pillanatban zokogva ébredt. Már megint. Javára legyen mondva, most legalább nem négy volt, hanem hat óra. Tudta jól, hogy a könyv volt rá ekkora hatással. Hiába tartotta nagyon jó irománynak, de ha egyszer ilyen álmokat hoz ki belőle, akkor inkább ne olvassa többé. Felvette a kötetet, és végigsimított rajta.

-          Vérvonal – olvasta el a könyv címét. – A trilógia első kötete – lett sápadt. Vagyis, ha a kiadója úgy dönt, hogy a többi kötetet is kiadja, akkor neki kell majd lefordítania. Nem tudta miért, de mindenképpen el akarta kerülni ezt.

Hamar megmosta az arcát, majd újabb kávét főzött, és nekilátott a fordítás befejezésének. Másnap délben végzett is vele, miközben minden tagja remegett. Nem aludt sokat, tekintve, ha lehunyta a szemeit, akkor a két katona veszekedett rajta, hogy és a végén megint újraélte a nagyapja temetését. Az első személy, akinek a halála miatt sírt, és az utolsó is egyben. Többet nem tudott egy eltávozott rokonáért sem könnyet hullatni, mivel akkora a szíve teljesen megkeseredett a családjával kapcsolatban.

*

Még aznap délután bevitte a fordítást a kiadóhoz, és átadta a lektorrészlegnek, mivel ő már nem bírta többet átolvasni. Az ott ülő olvasók, csak azt figyelték, hogy nyelvtanilag helyes legyen, hiszen Susan tudását nem kérdőjelezték meg, és egyébként is tudták jól, hogy a helyesírási ellenőrzőt lefutatta rajta. Ment az elosztóba, hogy új munkát kérjen.

-          Szia, máris visszaadod azt az orosz könyvet? – kérdezte a főnöke.

-          Nem, már végeztem vele – legyintett. – Új melóért jöttem – tette zsebre a kezét, hogy eltűntesse, hogy mennyire remeg.

-          Inkább aludj egyet. Ettől a kávé túladagolás miatt úgy nézel ki, mint valami drogos – kezdett el keresni.

-          Nem érdekel, aludni nem bírok. Szóval adj valami új munkát! – mondta idegesen.

-          Van neked életed? – ráncolta a homlokát.

-          Persze – vágta rá túl gyorsan a nő. Az elosztó ráncolta a homlokát. A negyvenes évei végén járó férfi volt, de ettől függetlenül igen vonzó, jól tartotta magát. A haja nem kezdett el hullani, sötét volt. Igaz már volt jó néhány őszhajszála, de ezt a gyerekeire fogta, mivel a lánya most van a lázadó tinédzser korszakában.

-          Susan, pihenj kicsit. Menj el moziba! Majd holnap bejössz, és akkor megkötjük az új megbízást. Nagyon jól dolgozol, hiszen amit eddig te fordítottál, minden bestseller lett. Azonban ezt a tempót nem bírod – figyelmeztette.

-          Bírom - erősködött a nő.

-          Van egy új fantasy sorozat, amit a kiadó le akar fordítatni, de előtte látni akarják, hogy tényleg megéri-e. Pont annak az orosz írónak egy korábbi sorozata, akit most fordítottál – vett elő egy dobozt.

-          Kérlek, csak őt ne. Inkább adj egy csöpögős ponyvát! – kérte a nő.

-          Az nem fog menni, te is tudod – sóhajtott a férfi.

-          Kérlek Robert! Ez a pasi úgy ír, hogy nem tudok kikapcsolni – dőlt az asztalra.

-          Akkor olvas valaki mást lefekvés előtt, és holnap beszélünk – intézte el a kérdést.

-          Rendben, lehet tényleg ez a megoldás – vette le a szemüvegét, és dörzsölte meg a szemét.

-          Jó ég, te mióta nem aludtál? – háborodott fel Robert.

-          Nem tudtam letenni a könyvet – mondta bűnbánóan.

-          Egyszer egy férfiba szeretnél bele, és nem egy könyvbe – nevetett a férfi.

-          Észben tartom – sóhajtott mélyet, miközben érezte, hogy kezd lassulni. Lehet tényleg itt az idő, hogy kikapcsolja az agyát, és aludjon egy keveset. Lehet, hogy így ki tudnám verni Dimitrij Zavulont a fejemből – bontotta ki a haját, majd fogta ismét össze. Ekkor egy ismerős hang ütötte meg a fülét, ami már nagyon nem hiányzott neki erre a napra. Oroszul beszélt az illető, két nappal ezelőtt, és egyáltalán nem volt kedves vele, mint mikor megköszönte a segítségét.

-          Mi bajod van neked a főnökömmel? – kérdezte ellenségesen.

-          Fogd be Szergej, nem vagyok jó kedvemben – fordult meg a nőt, és nézett rá dühösen.

-          Te? – hitetlenkedett.

-          Susan hívjam a biztonságiakat? – kérdezte Robert a telefonra téve a kezét.

-          Nem szükséges, a mackó nem bánt – mondta Susan, miközben a férfin tartotta a szemét.

-          Óvatosan, az oroszok most itt vannak a kiadónál és tárgyalnak. Ezért kéne lefordítani a köteteket mihamarabb, hogy lássuk, milyenek angolul, és úgy döntenénk a kiadásukról – adta oda a dobozt.

-          Mondhattad volna hamarabb is - vette el a dobozt. – Ebből nem lesz pihenés – morogta idegesen.

-          Pihenj Sue! – fogta meg Robert a nő vállát.

-          Majd hétvégén – legyintett Susan, és távozott a mackó mellett.

-          Akkor sem fogsz – kiabált utána. – Neked meg nincs jobb dolgod? – intett az orosz testőrnek, hogy távozzon. Szergej eleget is tett ennek a kérésnek, majd Susan után ment.

-          Hölgyem miért említette a főnökömet? – kérdezte oroszul.

-          Az egy magánbeszélgetés volt. Csak a könyveiről beszélgettünk, ha ennyire kíváncsi vagy rá. Most pedig engedj utamra! – villantak veszedelmesen a különleges kék szemek, amitől némi félelem ébredt a férfi szívébe egy pillanatra.

-          Bocsánat, de testőrként védelmeznem kell főnököm, ha ő ott van, ha nincs – felelte a férfi.

-          Rendben Szergej, csinálj, amit akarsz, de nekem mennem kell. Felejtsd el a tegnap előtt estét, hogy segítettem vodkát venni.

-          Szergej nem azért fizetlek, hogy nőket zaklass – hallottak meg egy markánsabb hangot, amitől a nő egész teste megborzongott.

-          Elnézést kérek uram – húzta ki magát.

-          Nem tudsz angolul, így hiába próbálod felszedni, meg egyébként sem a te súlycsoportod – oktatta ki a férfi, mintha úgy tudná, hogy nem érti őket senki. Vonakodva fordult meg Susan. Ekkor pillantotta meg azt a férfit, akinek a hangja is képes megborzolni az idegeit.

-          Tudom, de… - próbált ellenkezni.

-          Nincs de – mondta oroszul a férfi, akit nem lehetett szépnek nevezni. Susan az arcvonásai alapján azt mondta volna rá, hogy vadember. A haja fekete volt, egyenes és selymesen fényes. A szeme sötétbarna, a szemöldöke elég vastag és dús, a bőre ezzel szemben elég fehér. Széles volt, és igen magas. Susan soha nem érezte magát kicsinek termetre, de mellette még soha nem gondolt pöttömként tekintett magára.

-          Csak annyit kérek, hogy a hála hadjáratát állítsa le, kérem! – mondta a munkáltatónak oroszul, mire a szinte fekete szemek megakadtak a nőn.

-          Micsoda meglepetés – mosolygott a nőre, aki igen csak zavarba jött.

-          Susan Smith, hogy áll Mr. Zavulon könyvének lefordításával? – érkezett oda a kiadó vezetője is, egy igen dekoratív nő kíséretében, akiről Susan tudta, hogy a nő a tolmács. – Megkértem rá, hogy Ms. Spencer nélkül ne menjen sehova. Ms. Smith egyébként sem kommunikál jól – kezdte el leégetni a fordítót, mire a nő elkezdett fordítani. Susan hallotta, hogy néhány helyen nem rendesen ejti ki a szavakat, de nem szólt. Inkább az orosz írót figyelte, akinek az arcizmai megrándultak a helytelen kiejtés miatt, de nem szólalt meg. Közben Szergej prüszkölve nevetett fel, amit Susan meg is tudott érteni. Charlotte inkább kirakati bábú volt, és a főszerkesztő szeretője, mint tényleg vérbeli tolmács.

-          Ez érdekes lesz – sóhajtott Susan.

-          Nem tudsz semmit – sziszegte Charlotte.

-          Hölgyeim el ne kezdjék a szokásos vitájukat, mert nem állok jót magamért! – mondta a kiadó vezetője, aki már elég rendesen őszült, amitől jóval idősebbnek tűnt a tényleges koránál.

-          Leadtam a fordítást, már lektorálják, hogy nyelvtanilag helyes legyen. tudja kissé lassan olvasok – magyarázta Susan, mire észrevette, hogy a széles idegen őt figyeli. Ettől a gondolattól érezte, hogy zavarba jön. Furcsa volt, hogy Dimitrij Zavulon őt bámulja meg, és nem a vékony és kecses, a mindig csinos Charlotte Spencer helyett.

-          Hm? – kérdezte, Zavulon Susan felé fordulva, jelezve neki, hogy ne zárják ki a társalgásból. Charlotte már válaszolt is volna, mire a férfi megszólalt. – Nyet – mutatott a másik nőre, hogy tőle várja a választ, mire Susan nagyot nyelt, majd válaszolt. Kissé dadogva jöttek az ajkára a szavak, amitől nagyon kellemetlenül érezte magát.

-          A tolmácsoskodást inkább hagyd a profikra! – szólt közbe Charlotte.

-          Jóval jobb tolmács, mint maga – szólalt meg Zavulon, de immár majdnem tökéletes angollal.

-          Maga ért minden szót? – hitetlenkedett a kiadó vezetője. – Miért nem szólt?

-          Mikor megérkeztem, maguk azt feltételezték, hogy nem tudok semmit – mondta némileg sértődötten.

-          Akkor kvittek vagyunk – állapította meg Susan. – Maga sem nézett ki belőlem túl sok tudást az orosz nyelvvel kapcsolatban.

-          Azért elnézését kérem Ms. Smith – csókolt kezet a nőnek. – Kiengesztelhetem egy vacsorával, vagy bármivel? – nézett azokkal a nagyon sötét barna szemeivel Susan égszín íriszeibe.

-          Egyezzünk ki egy kávéban, egy jó nagy pohár kávéban – mondta oroszul Susan.

-          Rendben – mosolygott, megmutatva a vakítóan fehér fogsorát.

-          Jól van, de csak az után, hogy a kézhez kapott könyveit is lefordítottam – mutatta fel a pakkot, amit kapott.

-          Smith, ha a nemzetközi partnerünk azt kéri, hogy maga kávézzon vele, akkor elmegy vele – utasította a kiadó vezetője.

-          Nem vagyok a parancsok híve, de most örülök, hogy léteznek – tartotta a karját Susannak a férfi, amibe a nő lassan karolt bele.

-          Smith holnap tízkor te is gyere el a tárgyalásra! – parancsolt a nőre a főnöke.

-          Rendben – sóhajtott mélyet, és jelen pillanatban minden szempontból a pokolba kívánta a vonzó oroszt, akire nem bírt ránézni borzongás nélkül. Nem volt az a tipikus íróalkat. Érződött belőle a domináns erő, és nem gondolta volna, hogy egy ilyen férfi írásból élne. A szemeit végigfutatta a férfi kézfején, és látta, hogy elég kérges, mintha nagy fizikai megerőltetésnek lett volna kitéve.

-          Láttam egy kellemes kis kávézót a közelben – vezette a nőt a kijárat felé.

-          Muszáj fognom a karját? – próbált szabadulni.

-          Da, mert különben képes lenne elszaladni, nekem pedig beszélnem kell magával – a nagy kezével megragadta a nő karját, és erősen tartotta. Susan fel akart szisszenni, de nem akarta megadni Charlotte-nak az örömet, hogy szenvedni lássa.

-          Rendben, beszéljünk – bólintott a nő, és a férfival ment. Végül egy igazán modern és elegáns kávézóba telepedtek le, ahol Susan kávét akart kérni, de a férfi gyümölcs teát rendelt neki, míg magának zöldet.

-          Elég koffeint ivott mára – oktatta ki a nőt oroszul.

-          Nem a maga dolga – felelte kissé barátságtalanul a nő.

-          Egy ilyen szép és okos nő, miért porosodik a könyvek között, ahelyett, hogy elmenne tolmácskodni egy nagy céghez? – kérdezte meg Dimitrij.

-          Utálok beszélni – jött a gyors válasz. – Maga tényleg író? – bukott ki a kérdés a nőből, mielőtt még őt elemezné még jobban.

-          Nem, csak hobbi. A családi vállalatnál dolgozom, mint ügyvéd és üzletkötő. Az írás kikapcsol, a nagyapám régi történeteit írom le. Nagyon szeret mesélni a háborúkról, amikben harcolt – mosolygott a nőre.

-          Akkor még él? – illetődött meg.

-          Igen, még él. Hiába ül tolószékben, és infúzió a karjában. Azonban az agya verhetetlen. Történhetett az esemény, tegnap, vagy a múlt században, akkor is úgy idézi fel, mintha csak pár pillanata történt volna. Azonban, mikor tárgyal, akkor eljátssza az elesett öreget, és mindig lebecsülik. Olyankor úgy tesz, mintha nem ismerne meg, vagy nem tudná, hogy hol van. Habár már mindenki kiismerte őt – magyarázta. – Néha azt kívánom, hogy inkább ne játssza meg, hanem tényleg olyan lenne, hogy nem ismer meg, és a múltban él.

-          Ne kívánjon ilyet, ha nem tudja, hogy mivel is jár. Az én nagyim beteg volt, és enyhe szó rá, hogy leépült. A rég múltat bármikor felidézte, de azt sem tudta a végén, hogy ki vagyok – mondta a nő kissé keserűen

-          Értem – felelte a férfi. – A nagyapád hogy bírta?

-          Majdnem tizenhárom évvel hamarabb hunyt el, napra pontosan – gondolt vissza a két kis öregre.

-          Szép házasságuk volt? – kérdezte kíváncsian.

-          Voltak nehézségek, de ők mindig kitartottak egymás mellett, akármilyen szörnyűség is történt – nézte mereven a teáját.

-          Szóval volt kitől tanulnia tiszteletet. Látszik a viselkedésén, hogy jó nevelést kapott – simogatott végig a nő egyik tincsén.

-          Hé, az intimszférám marad – húzódott el.

-          Hamarosan maga fog hívni – mondta veszedelmesen.

-          Miről akart velem beszélni? – tért a tárgyra Susan.

-          Mint észrevette igen jól beszélek angolul, értem is a hagyományaikat. Azonban a hazámban ezzel kevesen vannak így – kortyolt a teájába.

-          Más hagyományok, ezeken nincs mit ragozni – legyintett.

-          Maga nagyon ügyes fordító, szinte jobban szerettem a maga verziójában olvasni Andréj Zabucsek könyvét, mint az eredetit. Kíváncsi vagyok, hogy angolról oroszra fordítva is ilyen jó – nézett rá azokkal a nagy barna szemekkel. Dimitrijt bosszantotta, hogy a nő szemüvegében tükröződik az arca, és nem látja rendesen azokat a kék szemeket, amiket képen látott már.

Szándékosan készült a találkozásra a nővel, akiről már sok információt gyűjtött. Képet is látott róla, ami nem igazán ragadta meg a fantáziáját. Azonban, hogy itt ül előtte a maga közepes termetével. Úgy gondolta, hogy valami kis tömör gyönyör a képek alapján, most pedig egy érzékien telt nőt lát. A száját tartotta a legkülönlegesebbnek, pedig őt egyáltalán nem szokták érdekelni az ajkak. Furcsamód tökéletesnek találta az ajkait, kicsik voltak, véknyak, halvány rózsaszínűek, de meg mert volna esküdni rá, hogy a kiadóban jóval vörösebbek voltak, holott jól látta, hogy nincsenek kifestve. A csókot egy felesleges és ostoba cselekedetnek tartotta, amit sokan túlértékelnek. Azonban most nehezére esett, hogy ne érintse meg a nő ajkát a sajátjával, és rágcsálja addig, míg Susan nem kezdi el kaparni a nyakát, hogy hagyja levegőt venni, és más testrészeit is a szájába tolja.

-          Kérdés, ha ilyen jól beszéli a nyelvünk, akkor miért nem maga fordít? Az amerikai kiadók jobban kapkodnának maga után – ivott a teájából Susan.

-          Olvasta már az Anyegint? – tért vissza a valóságba Dimitrij.

-          Igen – bólintott a nő.

-          Emlékszik Tatjána levelére? – kulcsolta össze a kezét, és várta a nő válaszát.

-          Igen, a világirodalom egyik legszebb szerelmi vallomása – bólintott Susan.

-          Emlékszik még, hogy Puskin miként vélekedik róla? – ivott a teájából a férfi.

-          Elítéli Tatjánát, mert az nem az anyanyelvén írja, hanem franciául. Mindenkinek a saját nyelvét kell használnia, és ha más népek is meg akarják ismerni a munkásságukat, akkor saját maguknak lefordítani a maguk nyelvére – mondta el az elemzést a nő.

-          Pontosan. Mélységesen egyetértek Puskinnal, hogy lehet a franciák előrébb jártak néhány dologban, a kultúrájuk kifinomultabb volt, de mégsem kellett volna az oroszoknak elfelejteni a saját hagyományaikat és a saját nyelvüket kevesebbnek gondolni – beszélt olyan szenvedélyesen, hogy Susan nem tudta levenni a pillantását a férfi ajkairól.

-          Szóval azt kéri, hogy én felejtsem el a saját népem hagyományait? – kérdezte kissé sértődötten a nő.

-          Nem, mivel ezek nem a maga munkái, amit lefordít. Egyébként is igen nyitott lehet a világra, ha oroszul, japánul és nem is tudom, hogy milyen nyelven beszél – mondta elismerően.

-          Honnan tudja ezeket rólam? – remegett a felismeréstől, hogy nem véletlen volt a találkozásuk, már nem is próbált udvarias lenni, hogy oroszul beszél.

-          Sokat tudok magáról. Az interneten igen érdekes kritikákat írt az amerikai ifjúság számára, mire azok benyújtották a kéréseiket a kiadókhoz, hogy mely könyveket szeretnék olvasni. Fellendítette a nemzetközi könyvpiacot és magának is biztosított munkát – mondta elismerően, nem is figyelve, hogy nem egy nyelvet beszélnek.

-          Hagyjon békén! – állt fel a székéről.

-          Hogy tetszett a könyv? – váltott át ő is angolra, mint a nő.

-          Miért érdekli? – nézett vissza dacosan.

-          Mert a jó olvasók véleménye mindig érdekel – intett, mire Szergej megjelent, és visszatessékelte a nőt az asztalhoz. Susan visszaült, de nem volt boldog.

-          Zseniális, ahogy a saját népe figurája a rossz, és az amerikai katona a jó. Nagyszerű húzás volt, hogy a két ellentétes jellemből ilyen jó barátságot hozott ki – mondta lelkesen a nő.

-          Ez igaz történet, a nagyapám és az a férfi tényleg élt a világháború idején – felelte Dimitrij.

-          És mit akart ezzel, hogy a vérvonalaik akkor is egyesülni fognak? – lett kíváncsi Susan.

-          Gondolom olvasta, hogy Joseph vért adott Igor apjának, aki szentül hitt a misztikus erőkben. Az öreg azt akarta, hogy a fiú vérével őket erősítsék, hitt abban, hogy így erősebb köteléke lehet a természetfeletti erőkkel. Míg Igor azért ígérte ezt meg, hogy tartani tudják a kapcsolatot – magyarázta meg.

-          Akkor Igor apja hitt a természetfelettiben. Már csak az a kérdés, hogy a jóban vagy a rosszban? – kérdezte kíváncsian.

-          Amennyi szörnyűségen keresztülment az ország, és persze a világ, elvesztették a hitüket istenben, és a sátántól vártak segítséget. Nem szégyelltek gyilkolni, hogy a családjaikat etetni tudják – komorodott el Dimitrij.

-          Értem – bólintott, majd megitta a teáját. – Köszönöm szépen a teát, most mennem kell. Holnap találkozunk a kiadóban – váltott vissza oroszra.

-          Már alig várom – kapta el a kezét, és gyengéd csókot lehelt rá.

-          Viszontlátásra – jött kissé zavarba, majd ahogy kiszabadult a keze, felvette a csomagját, és távozott. Ahogy a nő elhagyta a kávézót Dimitrijhez egy nála valamivel fiatalabb és kevésbé széles férfi ült le.

-          Szóval? – kérdezte türelmetlenül.

-          Megtaláltuk Joseph Smith vérvonalát – mondta Dimitrij, miközben megitta a teáját.

-          Nagyszerű, értesítem a nagyapát – bólintott.

-          Igor utána néztél már, hogy rajta kívül kinek van olyan vére, mint Josephnek volt? – kérdezte Dimitrij.

-          Joseph lányának és annak a fiának megfelelő a vére. Azonban a nő túl öreg, míg egy fiúval mit kezdenénk. A másik két lányunoka vére más, vagyis az egyiknek majdnem olyan, csak negatív – magyarázta az Igor nevezetű férfi. – Mi a véleményed róla? – kérdezte kíváncsian, mivel látta, hogy Dimitrij érdeklődését igencsak felkeltette.

-          Nem tartozik rád – mondta a kérdezett elutasítóan, mivel maga sem tudta, hogy mit érez. Abban biztos volt, hogy valamilyen módon megzavarta a nő.

-          Nem rossz darab, lehet rajta mit fogni. Ha neked nem kell, én szívesen megtűzöm párszor – vigyorgott a nagyobb termetű férfire.

-          Mert az öcsém vagy, ezért nem végeztetlek ki, de figyelmeztetlek, ne is gondolj rá, hogy megkapod! – fenyegette meg.

-          Több mint érdeklődés, te komolyan meg akarod dugni. De utána igazán ideadhatnád majd nekem is – mondta szemrehányóan.

-          Igor, pofa be! – parancsolt a fivérére, majd fizetett, és elhagyta a kávézót.

-          Legalább a nagyapának nem kell önként jelentkezőt találnia – sóhajtott mélyet Igor, majd távozott ő is.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Végre egy újabb történet

(Yunie, 2012.09.14 21:27)

Szia. Régóta olvasom az írásaidat, némelyiket többször is. Egy problémám van ált., hogy várni kell a folytatásra :p néha nehéz, de a türelem rózsát terem. :) Remélem hamar felkerül a következő rész, mert meg tetszett ez a regény is :))
Várom :)

Re: Végre egy újabb történet

(LAOM, 2012.09.14 22:21)

Szia :)
Sajnos tisztában vagyok vele, hogy milyen lassú vagyok és mennyire sokat kell rám várni. Jó hír, hogy ez a történet elkészült a nyáron, és folyamatosan fogom feltölteni. Úgy gondoltam, hogy addig nem töltök fel új irományt, míg nem látom tisztán, hogy elkészül-e, mert azzal csak az olvasókat haragítom magamra.
Örülök, hogy felkeltettem az érdeklődésedet :) Köszönöm, hogy írtál :) Hamarosan itt az új rész :)