Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. rész: Kötelesség terhe

2012.09.21

 Dimitrij és Igor a hatalmas terembe ültek az unokafivéreik társaságában. Tudták jól, hogy a nagyapjuk összehívott mindenkit, és nekik beszélniük kell Susanról. Az öreg Igor azt hitte, hogy valamikor régen megölte az egyetlen lényt, aki önzetlenül segített nekik. Nem lett volna gond, ha így van, mivel a férfinak akkor már megszületett a fia, aki történetesen Susan apja volt.

-          Visszatért hát Iván két fia, akik vállalták, hogy felkeresik Joseph vérvonalának örökösét, aki még viseli a nevét, és oly csodás vére van, mint neki – jelent meg az öregúr, akiről kevesen mondták volna meg, hogy már kilencven éves.

-          Igen nagypapa – mondták egyszerre, és féltérdre ereszkedtek a tolószék mellet.

-          Hol van most? – kérdezte izgatottan.

-          Még a házamban. Holnap veszünk tőle vért, és egy utolsó vizsgálatot végzünk rajta, ami megmondja, hogy tényleg ő az, vagy tévedtem – hajolt meg Dimitrij.

-          Mond el milyen? Magas, vékony, akár Joseph? – lett kíváncsibb.

-          Magasnak magas, de egyáltalán nem vékony – kezdett bele Igor. – Kék a szeme, és a haja szőkés barna, de van, amikor vörösnek tűnik.

-          Egyáltalán nem olyan, mint Joseph – állt fel hirtelen a kerekesszékből az öreg, aki a korát és az állapotát meghazudtoló könnyedséggel mozgott. – Biztos nem vékony? – kérdezte idegesen.

-          A húga vékony, de az ő az anyjukra hasonlít, amit a nő fiatal kori képei alapján állítok – felelte Dimitrij. – A szem és a hajszínűket is az anyjuktól örökölték.

-          Hoztál róla képet? – kérdezte idegesen az öreg.

-          Majdnem egy hete készült róla ez a kép – vett elő a karácsonyi partin készült képet, és nyújtotta át a férfinak.

-          Nem is olyan szörnyű - lélegzett fel. – Vadim, neked mi a véleményed róla? – mutatta meg az egyik unokatestvérüknek, aki néhány évvel volt idősebb Dimitrijnél. Dimitrijt kiverte a hideg verejték, mikor arra gondolt, hogy Vadimmal veteti feleségül Susant. Vadim magas volt, izmos, és hozzá képest némileg vékonyabb. A szeme szintén barna, de a haja némileg világosabb volt, és az arcvonásai is finomabbak voltak. Míg Dimitrijre valaki ránézett, egy ősembert látott, addig egy elegáns üzletembert.

Egyetlen hasonlóság a két férfi között az volt, hogy az unokatestvérek mindkettőre félve tekintettek, egyikkel sem mertek packázni. Dimitrij nyíltan torolta meg a sértést vagy az árulást, míg Vadim körmönfont csapdákat állított, melyből lehetetlen volt kikeveredni, és az áldozata inkább maga vetett véget az életének, minthogy tovább szenvedjen. Dimitrij és Vadim még soha nem kerültek egymással szembe, habár Dimitrij jól tudta, hogy Vadim esze páratlanul gyorsan vág. Stratégiában verhetetlen. Még a nagyapjukat is sikerült megizzasztania sakkban, pedig az öreg bárkivel szemben magabiztosan nyerte a játszmát. Kivéve Vadim.

Dimitrij jól tudta, hogy a nagyapjuk ezért választotta az unokafivérét a család következő vezetőjének. Azonban miért is aggódik ezért, hiszen ő el akarja hagyni végleg az országot. Amiért elhozta Susant, megkapja Natalija felett a gyámságot, és oda mehetnek majd a testvéreivel, ahová tetszik. És ők biztosan az Államokba akarnak majd menni, ahol szabadok lehetnek a Zavulon család őrző tekintete nélkül.

-          Egyáltalán nem tetszik. De gyereket jól tud majd szülni – mérte végig a képet.

-          Ez a lényeg. Ahogy elnézem, a nagyanyjára hasonlít, aki két fiút is szült – mondta elégedetten. – Kár, hogy Josephet megöltem, mert akkor még lehetett volna több gyerek is – mosolygott az öreg elégedetten.

-          Susantól tudom, hogy Joseph túlélte a merényletedet – szólalt meg Dimitrij. – A lábait vesztette el akkor.

-          Mi? – lepődött meg a férfi.

-          Igen, túlélte, mert élni akart a fiáért. Négy év múlva a felesége egy lányt is szült, akinek a vére szintén olyan volt, mint a régi bajtársadnak. Még olyan harminc évet élt ezután, és betegségben halt meg, mert a szerinted szent vérét nem termelte tovább a teste. Felmerült, hogy kap új csontvelőt, amihez akadt is volna pár donorjelölt, de mivel miattad elvesztette a lábait, így lehetetlen volt. Fokozatosan gyengítette le az immunrendszerét az idegen vér, amit önkéntesektől kapott. Büszke lehetsz magadra, hiszen harmincévnyi nehézséget okoztál neki, mielőtt meghalt. Vadim ezt szárnyald túl! – nézett az unokafivérére, akit most azért gyűlölt, mert őt rendelték el Susan jövendőbelijének.

-          Érdekes Dimtirij unokatestvér, mintha érzelmeket látnék azon a vadember arcodon – szólalt meg Vadim azon a hihetetlenül hideg hangján, amitől mindenkit kirázott a hideg.

-          Dimitrij hagyd ezt abba! – szólt rá Igor.

-          Igor unokatestvér te tudsz valamit – mosolygott Vadim, amitől a megszólított férfi inkább elmenekült volna.

-          Tévedsz, nem tudok semmit – tiltakozott a fiatalabbik testvér.

-          És hogy van a kis Natalija? – váltott témát. Nem érdekelte a lány állapota, csak emlékeztetni akarta a két fivért, hogy ismeri a gyengepontjukat.

-          Köszöni szépen, napról napra jobban, hogy végre elutazhat majd az Egyesült Államokba – mondta Dimitrij, aki idegesen vonult vissza a vitából.

-          Remélhetőleg meg fog gyógyulni, habár a szülei halálát nem fogja elfelejteni – elmélkedett Vadim.

-          A fiamat, Ivánt kitagadtam. Többé nem akarok róla hallani! – dühöngött a nagyapa.

-          Igen nagypapa – mosolygott sejtelmesen Dimitrijre Vadim, aki jól tudta, hogy az apja halálával lett kegyetlenszívű az unokatestvére.

-          Akkor a bálon látni akarom, számíthatok rá Dimitrij, hogy elhozod igaz – vitte fel a hangsúlyt, mintha a férfinak lenne választása, de nem volt.

-          Igen nagypapa – felelte belenyugvóan a sorsába. Szánalmasnak érezte magát, hiszen Amerikában nem mernek ellentmondani neki, míg a kriptaszökevény nagyapjának ő nem mer ellent mondani.

-          Nagyszerű, akkor most Vadim számolj be az üzletről, hogyan zártuk ezt az évet – lett jobb kedve az öregnek. Mielőtt azonban belekezdhetett volna, a házvezetőnő kért bebocsátást.

-          Elnézést kérek, hogy megzavarom a gyűlést, de Dimitrij úrfit a rendőrségtől keresik. Állítólag az egyik autója rossz helyen parkol, és ezt szeretnék tisztázni az úrfival – hajolt meg.

-          A sofőrnek kimenőt adtál mára – ráncolta a homlokát Igor.

-          És minden kocsi a garázsban volt – bólintott. – A francba, megmondtam neki, hogy ne menjen sehova – állt fel.

-          Hé, neked csak manuális váltós autóid vannak – ráncolta a homlokát Vadim.

-          Az a nő, pedig kitűnő sofőr – hagyta ott őket.

-          Vannak még meglepetések a világon – mosolygott Vadim, miközben Igorra nézett. A fiatalabb testvérnek szintén kedve lett volna távozni, de tudta jól, hogy ami ott elhangzik, befolyással lehet a további sorsukra. A nagy baj az volt, hogy Dimitrij egyre kiszámíthatatlanabb lett, hiszen tagadta, de beleszeretett Susanbe.

Dimitrij beszélt a házat hívó rendőrrel, és megtudta, hogy hol is van pontosan a kocsi. Ezután sietett elérni időben oda, míg a riválisok vagy az alacsony pozícióban helyet kapó rokonok nehogy észrevegyék. A nő nem volt se a család, se az alkalmazottak bejegyzett tagja, ami védelmet jelentett volna neki. Csupán egy amerikai nő, akivel bármit megtehettek.

*

Közben Susan és Natalija egy elegáns cukrászdába ültek be, ahol ismerték a lányt, ezért készségesen álltak a rendelkezésükre. Susan a süteménye mellé rendelt egy hatalmas bögre kávét, amit élvezettel fogyasztott el. Furcsa volt, de már nem is kellett koncentrálnia, hogy oroszul szólaljon meg. ösztönösen jöttek a szavak az ajkára, mintha valóban a második anyanyelve lenne.

Olyan egy órát töltöttek itt, majd megvásárolták a fivérek kedvenc süteményeit, és indultak vissza a házba. Natalija számára egész felemelő volt, hogy a nő nem betegként kezelte, hanem hagyta, hogy próbálkozzon a mozgással, és csak nagyon apró dolgokat segített, amiket korábban észre sem vett, hogy mennyire megkönnyíti a dolgokat. Ezután már indultak volna, mikor egy ötvenes éveiben járó férfi lépett oda melléjük.

-          Joseph bácsikám – örült az idegennek Natalija.

-          Szervusztok – köszönt mosolyogva a férfi, akin látszott, hogy odafigyel magára, rendszeresen sportol. Egész vékony volt, mégis széles, habár ez az egész Zavulon családra jellemző vonás volt. A haja sűrű volt, és sötét, habár jó pár ősz hajszállal büszkélkedhetett már. A szemei igazán különlegesek voltak, a külső része kékeszöld, míg a pupillája körüli rész, aranybarna. Susan tudta jól, hogy ismerős neki a férfi, csak nem tudta honnan.

-          Te nem vagy a gyűlésen bácsikám? – kérdezte a lány.

-          Amint látod – mosolygott a férfi, majd egy vizslató pillantást vetett Susanra. – Natalija ki ez a hölgy veled, csak azt ne mond, hogy az új sofőrötök, mert akkor lecsapom a bátyáidat – nevetett jókedvűen.

-          Nem, én Dimitrij amerikai asszisztense vagyok, Susan Smith – mutatkozott be az érintett.

-          Milyen szépen beszéli a nyelvünk? – lepődött meg.

-          Ez a dolgom – bólintott.

-          Jó tanács, ne fedje fel rögtön ezt a csodás tudását! Meglátja, az orosz üzleti világ veszedelmesebb, mint az amerikai. Habár a maga népe azt hiszi, hogy a világon ők a legerősebbek. Jegyezze meg, ha el hisszük, hogy a legjobbak vagyunk, akkor jön valaki, aki jobb nálunk, és véglegesen összezúz – villantak komoran a szemei, majd távozott.

-          Mit akarhatott ezzel? – nézett a lányra Susan.

-          Nem tudom, de biztos megvolt rá a jó oka. Joseph bácsi a rokonok nagy részével szemben nem rosszindulatú – nézett ő is a férfi után.

-          Mindegy, menjünk haza! – próbált vidám maradni, holott az agya a komor figyelmeztetésen kattogott, míg erősödött benne a tudat, hogy nem most találkozott először ezzel a férfival.

Susan rendesen bekötötte a lányt, majd beült a vezetőülésbe, és indított. Natalija ápolónője sopánkodott egy ideig, hogy Dimitrij mit fog szólni, ahhoz, hogy engedély nélkül hagyták el a házat, amivel a jó kedvüket kicsit sikerült leszegni.

Dimitrij közben sietve vezetett a város közepe felé, ahol látták a kocsiját. Rettegett, hogy valami történt velük. A francba, hogy odaát hagyta Szergejt. A férfi nem túl okos, de hűséges, és kedveli annyira Susant, hogy megvédje őt. Azonban ő volt olyan botor, és féltékeny, hogy nem hozta haza a férfit, nehogy a nőt figyelmeztesse. Mit is képzelt, Szergej orosz, nem választana egy nőt, a megélhetése helyett.

Ahogy így bosszankodott, egyszer csak feltűnt neki, hogy a kocsi, amit úgymond a húgának vett, szembe jön vele. A volánnál Susan ült, és úgy tűnt, hogy épségben van. Megnyugodott egy pillanatra, és oldalra állt egy pihenőnél. Nem gondolta volna, hogy ennyire felidegesíti a gondolat, hogy a nő veszélyben van. Pedig ő fogja átadni holnapután legkésőbb a leggonoszabb hiénáknak, akiket valaha is ismert.

Összeszedte magát, majd visszafordult, és előbb felvette Igort, majd hazamentek. Otthon a húguk már izgatottan várta őket, miközben Susannal beszélgettek. Ahogy nyílt az ajtó, boldogan szökdelt oda a mankóira támaszkodva, nem is törődve vele, hogy a fivéreinek milyen komor az arckifejezése.

-          Végre, hogy itt vagytok – ölelte át az idősebbik testvérét.

-          Nem volt miért aggódnod húgocskám – simogatta meg a lány hátát.

-          Nem szeretem, ha odamentek, mert mindig rosszkedvűen jöttök haza – nézett a bátyjára azokkal a nagy barna szemeivel.

-          Menj szépen Igorhoz, nekem lenne Susanhoz pár keresetlen szavam – tolta el magától a húgát.

-          Haragszol rá? – ijedt meg a lány.

-          Igen, mivel nem követte a parancsomat – nézett a nőre, akinek nagyon rosszul estek ezek a szavak.

-          Mit nem csináltam jól? – lépett közelebb Susan.

-          Megmondtam, hogy ne hagyjátok el a házat – látszott a férfin, hogy igen dühös, miközben felállt, és megkerülte a húgát.

-          Azt mondtad, hogy maradjak Natalija mellett – védekezett Susan.

-          Én kértem, hogy menjünk a városba süteményért. Az édesség mindig felvidít, miután megjöttök a nagypapától – mondta szinte sírva Natalija.

-          Máskor inkább várj meg minket, és majd elviszünk süteményt enni – mondta nyugalmat erőltetve magára, de nem nézett a húgára, hanem a nőre nézett, szinte gyilkosan.

-          Értettem fivérem – mondta szomorúan.

-          Nem haragszom rád – fordult a lány felé, az arca már sokkal felszabadultabb volt. Legszívesebben megbüntette volna Susant a mai húzásáért, amitől lenyugszik a teste, legalábbis míg érintheti a nőt.

-          Susanra se haragudj! – kérte a fivérét.

-          Úgy tűnik, hogy a kishúgunk megszerette az asszisztensedet – mondta némi gúnnyal a hangjában Igor.

-          Rendben, ezennel megkegyelmezek, és nem fogom megbüntetni – nézett a nőre sokat sejtetően, hogy ezzel még nincs teljesen vége.

-          Ahogy én elnézem Susant, valószínűleg szívesen venné a fivérünk büntetését – jegyezte meg Igor.

-          Pofa be! – mondta a két érintett egyszerre.

-          Mondom én – mondta sejtelmesen.

-          Inkább hallgass! – szánta neki Dimitrij. – Irina! – kiabált a házvezetőnőért.

-          Igen uram – jelent meg a szigorú külsejű nő, akinek a szőke haja szoros kontyba volt tűzve. Idősödő arcán némi félelem villant át, mintha tartana a ház urának haragjától.

-          Kísérje fel Ms. Smitht a vendégszobába, amit korábban előkészítettek a számára – utasította a nőt, amiből Susan tudta, hogy ma éjszaka nem fog igényt tartani a férfi a testére, mint szinte az elmúlt héten minden éjszaka egymás mellett aludtak, és volt néhány kéjes pillanatuk is.

-          Akkor gondolom, hogy ma már nem tart igényt a szolgálataimra – mondta fegyelmet erőltetve magára.

-          Vacsora után beszélünk – bólintott a nőnek.

-          Értettem – mondta szomorúan. – Mehetünk Irina – fordult a házvezetőnőhöz.

-          Kövessen! – bólintott a nőnek, és felvezette a lépcsőn. – Ez lenne az – vezette be egy igen tágas szobába az emeleten.

-          Köszönöm – mondta Susan.

-          Látom, miféle nő maga. Dimitrij úr ágyába bújt, maguknál, amerikaiaknál mindennapos, hogy a titkárnő a főnöke ágyába fekszik házasság nélkül, majd később teherbe esve kényszerítik a gazdag férfit, hogy elvegye őket. Azonban Dimitrij urat nem lehet kényszeríteni semmire – figyelmeztette.

-          Tisztában vagyok vele. Azonban nem én akartam, hogy az ágyában aludhassak, hanem ő vont engem magához. Gondolom irigy, mert maga valamelyik Zavulon nője akart lenni, míg én nem akartam, mégis olyan pillantással tekint rám, mint amitől bármelyik nő bugyija benedvesedik – állt a sarkára a házvezetőnővel szembe.

-          Ez nem Amerika, itt megütheti azt a vaskos bokáját – mondta megvetően, majd távozott.

-          Besavanyodott vénség – ült le Susan, és vette elő a Dimitrijtől kapott ajándékát, majd elkezdte rendezni a saját anyagait. Néhány családi képet rátöltött, amik a nagyobb családi eseményeket történtek. Ballagások, esküvők, keresztelők, születésnapok és temetések.

Hirtelen látni akarta az egész családot, de mivel nem volt kedve az esküvői képeket nézegetni, amiken mindenki veszettül boldog, ezért a temetéseket nyitotta meg. A gyerekek, ahogy összegyűlnek mindig meg tudta melengetni a szívét, bár ahhoz végig kellett nézni az egész mappát, hiszen a halotti torok végén szoktak a gyerekek végre felengedni, mivel addig a szüleik rájuk erőltetik, hogy addig komolyan kell viselkedni.

Éppen a Smith nagyapja temetésén készült képeket lapozgatta, mire valami furcsa érzés töltötte el. Volt valami furcsa a képeken, amiket eddig nem vett észre. Annyi ember volt ott, annyi ismeretlen arc, akik a halott miatti tiszteletből, vagy a hátrahagyott család iránti tiszteletből volt ott. Nem tudta, hogy mi de valami nem volt rendben a képekkel. Aztán hirtelen érte a felismerés, Joseph Zavulon ott volt tizenöt évvel ezelőtt a nagyapja temetésén. Vajon miért volt ott a férfi, aki nem is ismerte a nagyapját. Felidézte maga előtt a férfi arcát, ami igazán markáns volt. A nézése, ami pont olyan… pont olyan, mint az apjának. Az álluk is pont olyan.

-          Nem, csak képzelődsz. Agyadra ment Dimitrij viselkedése – rázta meg a fejét. – Először nagyapát látod a könyv belsejében, mert olyannak képzelted el az amerikai katonát, akit szintén Josephnek hívtak. Tényleg volt itt fogságban a második világháborúban – sorolta az érveket. – A francba, hogyan is végződött a második könyv – nyitotta meg a könyvet. – 1963. Március 4-én a vonat alá lökte Igor Josephet – ejtette ki a táblagépet a kezéből, ami könnyedén huppant az ágyon. – Nem – nézett ijedten maga elé. – Ez nem lehet – rázta meg a fejét.

Sokáig próbált értelmes válaszokat találni, hogy miért van ennyi összefüggés a könyv és a nagyapja között. Eddig azt hitte, hogy ő túl fáradt és képzel bele túl sok mindent, de túl sok volt a véletlen egybeesés. Mindig gyűlölte a sorsszerű és túlkomplikált összeesküvés elméleteket. Ha viszont, ez tényleg a Smith és a Zavulon családról szól, és a könyvben leírtak igazak, akkor az öreg Igor Zavulon hibája, hogy a nagyapjának annyi megaláztatáson keresztül kellett mennie, hogy lábak nélkül a feleségére voltak utalva. Amiért nem kaphatott csontvelő átültetést. Ha megvannak a lábai, akkor lehet, hogy nem is lett volna rá szükség, és akkor nem kellett volna lenyelnie a sértéseket, amit a nagyanyja családjától kapott.

De miért volt a temetésén ott Joseph Zavulon? Ekkor döbbent rá, hogy az elrabolt fiú, akiről mindenki úgy tudta, hogy halva született. Emlékezett rá, hogy a nagyanyja úgy mesélte, hogy kilenc hónapos terhesen a malacot kergette a hátsó udvarban, mikor elesett, és pont a hasára. Emlékezett, mikor az asszony azt mondta, hogy „Majdnem belehaltam, hogy elvesztettem”. Elizabeth Baker Smith ritkán panaszkodott lelki fájdalmakra, mindig csak fizikai bajokat emlegetett. Vajon hogy lopták el a kisfiút, és miért nevelték fel? Miért nem maradhatott a családjukkal, és miért nem lehetett ő George Smith, ahogy a nagyapja az elsőszülött fiút szerette volna a fivére után.

Másik kérdés, ha ez igaz, és tényleg Joseph Zavulon a nagybátyja, ő tud róla? Vajon a férfi tudatosan volt ott a nagyapja temetésén? Ha Dimitrij tud a nagyapja rémtetteiről, akkor valószínűleg az úgynevezett gyerekei is. Miért nem tért haza Joseph az igazi családjához? Hát persze, ki hitte volna el azt, hogy én vagyok a fiatok, akit ötvenöt éve halottnak hisztek, éljünk együtt ezentúl, rendben?

-          Teljesen őrült vagyok – túrt a hajába, majd idegesen járkált fel alá a szobában. Annyira lekötötte az elmélete, hogy vacsoráról is elfelejtkezett. Szinte meg sem hallotta, hogy bekopognak, és vacsorázni hívják. Éhes egyébként sem volt, hogy evett süteményt Natalijával. Az új tények ismeretében egyébként is elment az étvágya. Vacsora után jóval, Dimitrij felkereste a szobájába.

-          Haragszol rám? – kérdezte belépve. Susan először észre sem vette a férfit.

-          Nem – jött a nem túl meggyőző válasz, miközben a többi Smith család felőli eseményről készült képet is átlapozta.

-          Akkor beszélgessünk! – vette el tőle a gépet, és hajította oldalra.

-          Hallgatlak – váltott át oroszra ő is.

-          Nem volt jogod elvinni a húgomat a házból – mondta veszedelmesen.

-          Mert az jobb, hogy kalitkába zárod? – vonta össze a szemöldökét.

-          Ehhez semmi közöd – fordult el a nőtől.

-          Valóban semmi közöm, de akkor kérdeznék valamit én is. A könyvedben szereplő amerikai katona valóban élt? A nagyapád tényleg meg akarta ölni 63. Március 4-én? – kérdezte remegve.

-          Igen, de honnan tudod ilyen pontosan? – ráncolta a homlokát.

-          Igor ideadta a könyv nyers vázlatát, hogy olvassam el. A vonat alá lökte? – igyekezett visszafogni magát, hogy el ne sírja magát.

-          Susan… - állt fel az ágyról.

-          Válaszolj! – rimánkodott neki, nem is foglalkozott azzal, hogy milyen nyelven beszél.

-          Igen, a vonat alá lökte – szegte le a fejét.

-          A nagyapám volt? – tette fel félve a kérdést, amire már másfél hónapja tudja a választ, de a férfi szájából akarta hallani a választ.

-          Igen, a könyvemben szereplő Joseph Smith a nagyapád volt – vallotta be az igazat.

-          Szemét – eredtek el a könnyei most már. – Mennyi igaz belőle? – Rontott neki a férfinak, és az ökleivel Dimitrij mellkasát ütögette.

-          Az egész – ölelte át.

-          Joseph Zavulon valójában a nagybátyám? – nézett fel a férfi arcába.

-          Igen – szorította magához a nő rázkódó testét.

-          Mi a baj veletek? Mit ártott nektek a családom, hogy nem hagytok békén? – kapaszkodott Dimitrij ingébe.

-          Esküszöm neked, holnap este vége lesz – szorította magához Susan testét, miközben szégyenkezve nézett az egyik fal felé, hiszen hazudott neki. Nem úgy lesz vége, ahogy a nő gondolta, hanem a kapcsolatuknak, és a férfi számára lesz vége a rabságnak. Magát nyugtatta, és nem Susant.

-          Haza akarok menni – mondta, miközben egyre jobban remegett.

-          Még most nem lehet. Holnap elintézem, hogy mehessünk. Véget vetek ennek az őrületnek – ígérte meg.

-          Biztos? – nézett fel a férfire.

-          Igen – csókolta meg lágyan. A csóknak most nem volt olyan édes íze, mint eddig. Sós volt a nő könnyeitől.

-          Ezt többé ne csináld! – tolta el magától a férfit, mivel a csók kitisztította a fejét.

-          Értettem – lépett egy lépést messzebb a nőtől.

-          Még egy kérdés. Joseph Zavulon tudja, hogy ő a nagybátyám? – reszketett, hogy vajon mi is lehet a válasz. Nem tudta, hogy minek örülne jobban.

-          Igen tudja – szűkültek össze Dimitrij szemei. – Nekem is lenne egy kérdésem. Honnan tudsz te Josephről? – fonta karba a kezeit, mintha csak egy tárgyalófelével tárgyalna pénzről.

-          Találkoztam vele a cukrászdánál, és Natalija bemutatott egymásnak minket. Éreztem, hogy furcsán ismerős, aztán nagyapa temetésének képein láttam, hogy ott volt – számolt be az ő nézőpontjairól.

-          Ennyiből rájöttél? – lepődött meg.

-          Nem csak ennyi volt. Az első kötetben ott van róluk egy kép. Már korábban is éreztem, hogy az ott nagyapa, de elhessegettem a gondolatot, hogy fáradt vagyok és hiányzik nekem, de tényleg ő volt.

-          Rendben, most nyugodj meg! Holnap elmegyünk a véradó napra, adunk vért, és már jövünk is. Utána megszervezem a haza utat, és másnap már indulhatunk is – vetette fel.

-          Nem adok vért – tiltakozott.

-          Ezt majd döntsd el később! Most pihenj! – azzal távozott.

Susan az ágyára roskadt, és próbálta összerakni, hogy most mit is keres itt. A férfi idehívta, de nem azért mert szereti, hanem a nagyapja vérvonalából akart még egy személy leszállítani. Mit akarhatnak, hogy itt kell lennie. Miért olyan fontos a másnapi véradás, és vajon Joseph Zavulon mit gondolhat róla. Vajon haragudott a szüleire, hogy nem ők nevelték fel. Vajon mit mondhattak neki a Zavulonok, amikor közölték vele, hogy nem a családjuk tagja. Egyáltalán miért maradt velük? Annyi kérdés motoszkált az agyában, amibe teljesen belefájdult a feje.

Elment megfürödni. A kellemes meleg víz ellazította az izmait, és lenyugtatta az érzékeit. Mikor visszatért a szobába, felvette a pizsamáját, amit csak megszokásból pakolt be, mivel úgy számolt, hogy Dimitrij mellett fog aludni, és nem lesz szükség ruhára. Ekkor rátört a hányinger, hogy annak a gyilkosnak az unokája megérintette őt. Dimitrij volt az első, akit önként fogadott magába, és megkapta tőle a kéj élményét. Már-már szerelmesnek érezte magát, mire kiderül, hogy csak a könyve miatt lett elcsábítva.

Gyűlölte a testét, hogy sóvárog az orosz érintéséért, aki úgy elárulta. Eddig azt hitte, hogy Thomasnál jobban senki sem tudja megbántani a női mivoltát, erre tessék. Jobb lett volna, ha erényövet csináltat, hogy férfi ne tudjon a lábai közé férkőzni. Azonban nem, neki kellett a szexualitás élménye, mert vonzódnia kellett ahhoz a Neander-völgyi idiótához. A hasa aljába görcsös fájdalom hasított, mire feleszmélt, hogy eddig jó néhány alkalommal szeretkezett a férfival, aki egyszer sem volt hajlandó óvszert húzni. Mi van, ha terhes?

Eszébe jutott, hogyan zárult az első kötet. A vérvonalaik egyesülni fognak. Szóval erre ment ki a játék, hogy teherbe essen, és bevágódjon a nagypapinál, aki előkelő helyen jelöli meg az örökösödési sorban. A fenébe is velük. Őt senki sem kérdezte, hogy mit szeretne. Csak belerángatták ebbe az őrületbe. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Hali *-*

(Sayu, 2012.09.21 20:08)

Na erre mit is mondhatnék..... be kell hogy ismerjem egy kicsit megleptél.. de idáig úgy van ahogy gondoltam X33 nagyon érdekes hogy ennyire nyílt lett a vége. tetszik hogy kiborult egy kicsit. bár ha én lennék a helyében akkor simán mondanám azt hogy " oké eddig és ne tovább, csók a családnak, a véremből kapnak egy fél litert oszt menjenek a búsba" hehe valami ilyen lenne. de érdekel hogy mi lesz szóval siess vele ;)

Re: Hali *-*

(LAOM, 2012.09.22 13:54)

Hali :)
Nos, akkor ha azt mondod, hogy számításaid szerint alakul az iromány, akkor Zsóka nevű unokahúgommal el kell beszélgetnem, hogy ő már ismer jó két évtizede, és szinte nem a számításai jöttek be soha se. Ciki, mert ő rokon, de végül is nem nekem, hanem neki. Susan is valami hasonlót mond a véradás során, hiszen végül elmegy a véradásra, de mihamarabb vissza akar térni az Államokba. Majd kiderül, hogy mi lesz belőle :) Köszönöm, hogy írtál :) Örülök, hogy tetszik :)
ui. Már úgymond a második köteten dolgom.